Múlt karácsony előtt közel ötezer kilométert utaztam hat országon át földön, vízen, levegőben, de főleg vonattal, hogy kiderítsem: pontosan hol és milyen körülmények között sínylődtek az akkor szovjetunióbeli, ma már észtországi Valga magyar hadifoglyai. Köztük nagyapám. Aztán a cikk (Hazafelé. Magyar Nemzet Magazin, 2010. december 24.) megjelenését követően kiderült, otthonomtól öt percre lakik Palotás Mihály nyugállományú alezredes, aki tudomásunk szerint az egyetlen, aki még él az egykor ott fogságban tartott magyarok közül. Az öreg katona szerencsére tud s akar is mesélni: két órán keresztül forgott a kamerám – aztán betelt a kazetta. Misi bácsi ma ünnepli századik születésnapját.
Palotás hadnagyban, a szegedi 9. ezred katonájában 1942 nyarán tudatosult, hogy a háborút aligha kerülheti el. Szabadkára vezényelték, ott közölték vele, hogy tagja annak az alakulatnak, amely Kecskemétről hamarosan elindul felváltani a leharcolt csapatokat a Donnál. Az egység szervezéséért felelős őrnagynak köszönheti csak, hogy legalább elbúcsúzhatott családjától. Miként került ilyen sebesen a hadba indulók listájára? Ezt ma sem tudja pontosan, csak sejti, hogy a parancsot annak az alezredesnek „köszönheti”, aki nem nézte jó szemmel, hogy a szegedi egyetemen magyar–latin szakra járó fiatal katonaként két lánya körül sürög, segíti őket a tanulásban.
Amint visszatért családjától, vonattal útnak indították a Szovjetunió felé. Alig lépték át a határt, a szerelvényt repülőgépek támadták meg, ők a kocsikból kiugrálva, a földön fekve próbálták átvészelni a fentről érkező géppuskatüzet. A hadnagy sértetlen maradt. 1943. január 8-án értek Boldirevkára, a soproni 4. ezred székhelyére, ahol Palotás hadnagyot páncélelhárító tisztnek nevezték ki, s tudatták vele: bármikor megindulhat az orosz támadás. A jeges földön, hóban, fagyban kellett felállítaniuk a nehéztüzérségi ütegeket, helyettese, a budapesti pezsgőgyári tisztviselőből lett zászlós meg is jegyezte, „ha innen visszakerülünk, hatalmas pezsgős vacsorát csapunk”. Az első támadás 12-én hajnalban ütött be, nagy szerencse volt, hogy a fegyverek addigra a helyükre kerültek. A magyarok azt várták, hogy a szovjetek öt-hat száz méterre megközelítsék őket, s akkor „megindult a tűzijáték”. Látszódtak a torkolattüzek a Don mögül, azokat vették célba. Félni nem volt idő. Az első két magyar védelmi vonal megsemmisült, Palotás hadnagyék alakulatában viszont nem tudtak kárt tenni a szovjetek, veszteség nélkül verték vissza a Vörös Hadsereg támadását. De nem pihenhettek, hamarosan jött a parancs, hogy német harckocsik és repülők segítségével vissza kell foglalni az elveszett védőállásokat. A német segítségnek azonban semmi nyomát nem látták, magukra maradtak. A puska teher volt, nem lehetett célozni, befagytak a fegyverek. Csak a géppuskák és a nehéztüzérség számított. A magyar hadvezetés nagy hibája volt, hogy ezt nem ismerték fel időben – emlékezik Misi bácsi. Ő már akkor, egyszerű hadnagyként is tudta, hogy a halálba indulnak a bakák.
A következő szovjet támadást is visszaverték, de már komoly veszteségekkel, s az ütközet végére a lőszerük is elfogyott. A főtiszti utasítás szerint azonban nem szabadott visszavonulni. Palotás hadnagynak az egység vezetőjeként tehát döntenie kellett: megtagadja a parancsot, és hátraarcot vezényel, vagy azt kockáztatja, hogy mindannyian odavesznek. Helyettesének aztán kiadta: vigye vissza az alakulatot az ezredhez, ő maga pedig a bunkerében marad, ha majd elfogják, talán nem végzik ki, csak fogságba ejtik. Végül mégsem várta meg a szovjeteket, egy másik alakulattól érkezett főhadnaggyal menekülőre fogták, a golyók elől az erdőbe futottak. Ő túlélte, a főhadnagy viszont eltűnt, sosem látta többet. Az ezredparancsnokságra visszatérve is csak a menekülés nyomait találta; az érkező német felderítőcsapat vitte el a tizenöt kilométerre lévő faluba, ahol még voltak magyarok. Te élsz? – fogadták csodálkozva a testileg-lelkileg kikészült katonát. Mivel azonban barangolása során a fiatal hadnagy ismerte meg legjobban a környéket, tíz emberrel ismét a szovjetek felé küldték felderíteni, felsőbb szinten közben zajlottak az újabb magyar hadművelet előkészületei. De az ellenség számított rájuk, s a magyarokat kisvártatva újabb támadás érte. Pánik tört ki, akkor már mindenki csak az életét próbálta menteni. Palotás Mihály egy német teherautó platóján menekült, egységétől elkeveredett, legényével – minden tisztnek járt – ketten maradtak. Éhesek voltak, az úton mindenhol halottak feküdtek. Idegen magyar alakulatra bukkanva északra, a Sztarij Oszkol-i főparancsnokság felé tartottak, ám a városba csak a védőgyűrű áttörésével tudtak bejutni, ismét nagy veszteségekkel. A hadiraktárban aztán végre jóllakhattak, kialudhatták magukat; még öt németet is vendégül láttak, akik hálából éjszaka kirabolták őket, még Palotás Mihály pisztolyát is magukkal vitték. Maradásuk itt sem lehetett, vonultak tovább, egyre nyomorúságosabb körülmények között. Elhullott állatok fagyott húsából ettek, egy élve talált lovat pedig az utukba került orosz háznál káposztalevesre és fürdésre cseréltek. A következő tanyánál szovjet katonákba botlottak, akik kis híján felakasztották őket két, már a fán lógó ember mellé. De a háború sajátos törvényei szerint még az is megtörténhetett, hogy az ellenséggel üzleteltek, s az orosz parancsnok, aki korábban jó meleg subát is kapott a két magyartól, megkegyelmezett nekik, szabadon távozhattak.
Az utolsó magyar vonattal indultak haza. Jányi Gusztáv vezérezredes, a 2. magyar hadsereg parancsnoka gyalázatosnak tartotta a visszatérő megtört sereg teljesítményét, mondván, gyáván megfutamodva eldobták fegyverüket, ahelyett hogy folytatták volna a harcot.
– Jányinak igaza volt, de ilyen az ember. Hősöket is láttam, akik nem féltek, s embereket, akik menekültek. Mi is így tettünk – meséli Misi bácsi.
A politikai események Szálasi hatalomátvételét követően megosztották a tisztikart, egyre többen vélték úgy, hogy a németek oldalán biztos a vereség. Az elfogott katonaszökevényeket kivégezték. Palotás Mihály 1944 decemberében, már főhadnagyként, segédtiszt lett Erényi Lajos ezredes mellett, aki február elején, miután elfogtak egy újabb magyar szökevényt, őt osztotta be a kivégzőosztag vezetőjének (négyszögparancsnokának). A főhadnagy közölte ezredesével, hogy a parancs végrehajtására nem képes. A katona megszöktetésén gondolkodott, de tisztában volt azzal, ha ez kitudódik, ő is a nyilas-kivégzőosztag elé állhat. Aztán egy Ördög nevű főhadnagy átvállalta tőle a feladatot, s másnap reggel tízkor agyonlőtték a szerencsétlen bakát. Ezredese nagyon megharagudott, amiért a kivégzést személyes parancsa ellenére nem Palotás Mihály hajtotta végre. „Azonnal, az első menetszázaddal mész a frontra!” – mondta neki, s így is lett. A Dráva mellett jártak, amikor egységükkel átálltak az oroszokhoz.
Bár azt az ígéretet kapták, tagjai lehetnek az újjáalakuló magyar hadseregnek, Jánosházán a szovjetek drótkerítés mögé zárták őket, majd hamarosan megindult a transzport velük a Szovjetunió felé. Akkor már tudták: hadifoglyok. Mivel lebetegedett, a romániai Foksányban – ahol elosztották a Magyarországról elhurcoltakat – kórházba került.
– Hullottak az emberek. A kórház mellett volt egy nagy árok. Aki éjjel meghalt, oda dobták be, s leöntötték mésszel – emlékezik vissza ma is összeborzadva a katona. Augusztus elejére meggyógyult, úgy hitte, mehet haza. Tévedett. 1945 őszén Valgába szállították. A táborban körülbelül ötezer német s hat-hét száz magyar tisztet őriztek. Átnevelő tanfolyamokra kellett járniuk, eleinte borzalmas körülmények között próbáltak túlélni. A priccseken mindenkinek hatvan centiméteres hely jutott. Ha éjszaka valakinek ki kellett mennie, nem tudott visszamászni a helyére, mert már nem volt hova, a többiek elfoglalták. Kis idő múltán a fiatalabb tisztek munkára jelentkeztek, kérték, hadd mehessenek ki a városba. Gondolták, jobb lesz a szabad levegőn, meg talán üzletelhetnek is, kiegészíthetik a silány élelmezést. Megalakult a magyar munkaegység, s a szovjetek hagyták is őket dolgozni, kellett a sok szorgalmas kéz a lebombázott városban. Tisztként dohány is járt nekik, s mivel Misi bácsi sosem füstölgött, a cigarettát cukorra cserélgette. Amikor összegyűlt egy kiló, eladta, tudott venni kenyeret és dohányt a további cseréhez.
– Cukor-nagykereskedő lettem – mondja nevetve, persze az idősebb főtisztek haragudtak ezért, azt mondták neki, ha ez kiderül, Szibériába kerül. De olyannyira ment az üzlet, hogy hamarosan rubelt adott kölcsön a fogolytársaknak, akiknek a hozzátartozói otthon a főhadnagy feleségének adták meg a tartozást. Áttételesen így küldött haza pénzt a családnak a fogságból. Építették a várost, a magyarok többsége ácsként dolgozott, a németek kőművesként. Anyag jutott bőven, ismerték a házépítés praktikáit, míg az oroszok az emelőcsiga létezésére is rácsodálkoztak. 1947-ben engedték haza, szeptember 30-án jelentkezett Debrecenben. Meghagyták rendfokozatát, de mivel korábban leventeparancsnok is volt, nem vették be az új hadseregbe. Egyévnyi napszámoskodást követően Baján, a pénzügyi igazgatóságon helyezkedett el, a Pénzügyminisztérium revizoraként ment nyugdíjba 1972. január elsején. Két lánya és egy fia született.
Magyarok egészen 1953-ig raboskodtak Valgán; ám az időközben hazakerült egykori hadifoglyok alig keresték egymást, a pezsgős vacsorák is elmaradtak. Misi bácsi ismerte nagyapámat, ám közelebbi kapcsolat köztük sem volt. A nyugállományú alezredessé előléptetett Palotás Mihály csaknem százévesen lett a Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetségének vezetője. Mint fogalmaz, „tavaly meghalt a volt elnökünk, eltemettük, azóta én vagyok a főmufti”. Beszélgetésünk után nem sokkal Misi bácsi elbotlott, kitörte a bokáját, kórházba került. Ő persze csak annyit mond erre: katonadolog.
A hivatkozott karácsonyi cikket követően körülbelül harminc levelet, e-mailt, telefonhívást kaptam a témával kapcsolatban, ezek mindegyike értékes és informatív volt – köszönet értük. Palotás Mihállyal Makra Ernőné, Jutka, a hadifogoly-szövetség „mindenese” hozott össze. Mindez azt jelzi, hogy az egykori magyar hadifoglyok sorsa komoly érdeklődésre tart számot – dacára annak, hogy ügyükkel hivatalos körökben továbbra is méltatlanul keveset foglalkoznak.
origo.hu
Orbán Viktor: Mindenütt jó, de a legjobb otthon! - videó
