Vashonvéd

k ö n y v e s h á z

Emlékművek és -oszlopok, kutak, országzászlók, katonaszobrok, márványtáblák: szerte a hajdani Magyarország területén sok ezer jel őrzi múlt századi háborúink emlékét. L. Juhász Ilona felvidéki néprajzkutató a temetőkultúra és a magyar közösség szimbolikus térfoglalásának eszközéül szolgáló kopjafák után most egy nagy kötetben a Dél-Szlovákia zömében magyarlakta vidékein ma is megtalálható vagy egykor létezett emlékjeleket mutatja be a két világégés katonai és polgári áldozataira való emlékezésül.
Bár a vizsgált terület nem bejárhatatlanul nagy, a több mint négyszáz oldalas munka nem vállalkozhat az összes, háborúkhoz kötődő jel bemutatására. Talán nem is hinnénk, elődeink – és itt-ott még a maiak is – hányféleképpen állítottak monumentumot az elesetteknek és az üldözötteknek. L. Juhász szelektálni kényszerül. Így is megismerünk számos honvédszobrot, hálatáblát, keresztet, feszületet Rozsnyótól Rimaszombatig, Vágától Jányokig. Utóbbi kettőbe felvidéki barangolások során már csak háborús emlékműveik miatt is érdemes ellátogatni: a mátyusföldi Vágán 1939-ben állítottak később hatalmas, allegorikus Hungária-szoborral kiegészített emlékművet, melyet a Csehszlovákiához való visszakerüléskor a helyi plébános szétszereltetett, s a szobrot a templomban, a turult és a magyar címert pedig a templomkertben rejtette el. A rendszerváltás után a ma is magyar többségű településen újra látható az impozáns monumentum. A csallóközi Jányokon pedig a korban sokat foglalkoztatott Rigele Alajos szobrászművész Szent Mihály-szobra érdemel figyelmet. Rigele alkotása volt a pozsonyi vashonvéd is, amelyet bécsi mintára állítottak: az első világháború alatt több osztrák, német és magyar városban alkalmazott szoborforma lényege, hogy a fából faragott alkotásba az otthon maradottak adományért cserébe vasszöget verhettek, a befolyó pénzt pedig jótékony célokra fordították. A pozsonyi szobor a háború után megsemmisült, de a mai szlovák fővároshoz közeli Gútoron most is látható egy ahhoz szinte megszólalásig hasonlító kőkatona, ugyancsak Rigele munkája.
A Neveitek e márványlapon… rendkívül gazdag anyagot tár az olvasó elé, ami erénye, de egyben hibája is. Erre sajátos módon maga a szerző hívja fel a figyelmet bevezetőjében, amikor elismeri, hogy bár képanyaga és forrásai válogatásakor komplex kép kialakítására törekedett, tisztában van azzal, hogy ez lehetetlen, s így sok fontos szempont is elkerülhette a figyelmét. „Bevallom, ma már sokkal célszerűbbnek vélem egy-egy adott korszak alapos feltárását, de azt is egy kisebb régió vagy egy konkrét település viszonylatában tenném” – írja. Bár a könyv minden szertelensége és szerteágazósága dacára élvezetes olvasmány, egyetértünk L. Juhásszal: egy-egy szűkebb területet feldolgozó, feszesebben szerkesztett munkát még nagyobb örömmel vennénk kézbe.
(L. Juhász Ilona: Neveitek e márványlapon… A háború jelei. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2010. Ármegjelölés nélkül)