Pongrácz Ágnes állását elvesztő pedagógusként 2007 októberében úgy csöppent bele a biztosítási üzleti világba, mint Pilátus a krédóba. Semmi köze nem volt az effajta üzleti világhoz. „Előtte közel húsz évig tanítottam, de mivel megszűnt az iskolánk, és nem láttam semmilyen esélyt arra, hogy a hivatásomban bárhol a lakóhelyem környékén elhelyezkedjek, félve a munkanélküliségtől, úgy gondoltam, az a leghelyesebb, ha bármilyen kínálkozó lehetőséget megragadok” – idézi fel a három és fél évvel ezelőtti ballépése történetét Pongrácz Ágnes.
Abban az időben szinte csak a biztosítótársaságok kerestek munkaerőt. A cég által szervezett képzés során semmilyen gondja nem volt a tanítónőnek, sikerült letennie az üzletkötők részére előírt vizsgákat.
Ahhoz, hogy Ágnes alkalmazotti jogviszonyban maradjon, havonta hat lakásbiztosítási szerződést kellett megkötnie. Mint mondja, ennél sokkal többet a gazdasági válság előtti időkben kezdő üzletkötőként nem is tudott teljesíteni, de ezt a normát sikerült elérnie mind a két hónapban. „Bár ne kötöttem volna egyetlenegy biztosítási szerződést sem, mert akkor most semmilyen problémám nem lenne!” – teszi hozzá keserűen.
Pedig a problémák már igen korán jelentkeztek, rögtön az első fizetése felvételekor, ugyanis igen csekélyke volt a juss a munkájáért. „Gyakran túl kitartó vagyok, vagy túl nagy bennem a bizonyítási vágy, a megfelelési kényszer, mert egy további hónapig még a társaságnál maradtam, pedig akkorra már kiszámoltam, hogy ha az utazási költségeimet és a sajáttelefon-használat költségeit felszámolom, akkor a jutalékomból egy fillér se marad” – magyarázza. Ágnes utólag is magában keresi a hibát, magát kárhoztatja azért, hogy nem hagyta ott azonnal az egészet, amikor rájött, hogy ő ebből a munkából nem fog megélni.
A második hónap végén döntött úgy, nem dolgozik tovább a semmiért, kérte a munkaviszonya megszüntetését. Csakhogy a szerződése felbontásakor aláírattak vele egy nyilatkozatot, amelyben vállalta, hogy az általa kötött, de a későbbiekben felbontott biztosítási szerződések jutalékát visszafizeti. Menekülni akart, csak ezért írta alá azt a papírt.
Ágnes egyik ügyfele, aki utólag felmondta az általa kötött életbiztosítási szerződését, egy háromgyermekes édesanya volt. Bedolgozóként szerzett jövedelmének egy részét szerette volna félretenni, és a megtakarítás mellett megkötött életbiztosítással akart gondoskodni a gyermekeiről, ha vele bármi történne. Azonban egyszer csak nem kapott több bedolgozói munkát a cégétől, és emiatt fel kellett mondania a biztosítását, mert nem volt miből megtakarítani. És ezután Ágnesre, az üzletkötőre kiszabták az aláírt nyilatkozatában rögzített „büntetést”, visszakövetelték tőle a befuccsolt biztosítási ügyletére kapott jutalékát.
Ágnesnek most csaknem hetvenezer forintot vissza kell fizetnie, de eszébe se jut, hogy pereskedjen, hiszen az ügyvéd többe kerülne, mint amilyen összeg a per tárgya lehetne. Ráadásul úgy látja, ha lenne is pénze ügyvédre, semmi esélye nem lenne a tavalyi évet 3,4 milliárdos nyereséggel záró társasággal szemben.
Ugyanakkor meggyőződése, hogy az igazság, az erkölcsi igazság az ő oldalán van. Úgy gondolja, hogy a nyilvánosság ereje „védelmet ad az egyénnek pontosan az ilyen kilátástalannak tűnő helyzetben”. Ágnes a bírósági végrehajtás miatt a biztosítótársaságnak írt tiltakozó levelét a szerkesztőségünknek is megküldte.
Ebben a munka törvénykönyvének ama passzusát is idézi, amely szerint „a munkáltató köteles a munkavállalónak megtéríteni azt a költségét, amely a munkával kapcsolatos kötelezettségek teljesítése során a munkavállalónál szükségesen és indokoltan merült fel”. Rögzíti a tényt, hogy neki ezzel szemben se az útiköltségeit, se a munkája során feltétlenül szükséges telefonköltségeit nem térítették meg. Ugyanakkor elismeri, hogy az ő követelése – amivel eddig nem élt – három év elteltével elévült. Azt is belátja, hogy a biztosítótársaság jutalék-visszafizetésre vonatkozó jogi igénye nem évült el, mert gondosan kiküldtek neki néhány fizetési felszólítást. Ezekkel sajnos ő nem foglalkozott, mert nem képzelte, hogy idáig fajulhat a dolog. Ágnes ezzel együtt sem tartja jogosnak a cég eljárását.
Hiszen ha valaki például amiatt nem fizeti a biztosítási díjat, mert elhunyt, az nem lehet az ő felelőssége, mint ahogy az sem, ha valaki azért bontotta fel a szerződést, mert egy másik biztosító sokkal jobb ajánlattal kereste meg.
Ágnes panaszügyével kapcsolatban megkérdeztük a Groupama Garancia Biztosító Zrt. álláspontját is. Eszerint „a magyar biztosítótársaságok esetében általános az a gyakorlat, miszerint a biztosítási szerződések megkötése után az üzletkötő részére jutalékelőleget fizetnek, amely előleget a szerződés megkötését követő két, illetve három éven belül, amennyiben megszűnik a szerződés – a szerződés fennmaradásának időtartamát is figyelembe véve – visszakövetelnek”. A cég szerint ez éppen az üzletkötőknek előnyös, hiszen a biztosítási szerződés tartamára meghatározott jutalékot vagy annak jelentős részét már a szerződés létrejöttekor egy összegben megkapják, ahelyett, hogy a jutalékot csak az esedékes biztosítási díjak befizetése után, a biztosítási szerződés egészének tartama alatt, kis részletekben kapnák meg. S éppen ezért előleg ez a jutalék, amely akkor válik véglegessé, ha a biztosítási szerződés időtartamából legalább a kezdeti időszak (általában két vagy három év) anélkül telik el, hogy a közvetített biztosítási szerződés megszűnne. Ez azt is jelenti, hogy a közvetítő jutaléka, amelyet az egész szerződés tartamára számít ki a biztosító, s fizet ki előlegként, az első időszakban több, mint az ügyfél által befizetett biztosítási díj maga. Ha ezt a szabályt nem alkalmaznák a biztosítók, előfordulhatna, hogy az üzletkötő érdekelt lenne abban, hogy akár fiktív szerződéseket kössön, s az első biztosítási díjat befizetve a teljes időszakra számított jutalékot egy összegben felvegye. A jutalékfizetési szabályokról a belépést megelőző képzésen az üzletkötőiket részletesen tájékoztatják, és ők ennek tudatában döntik el, szeretnének-e ezekkel a feltételekkel munkát vállalni.
Világos beszéd. Csakhogy Pongrácz Ágnes azt mondja, a „jutalékelőleg” szóval akkor találkozott először, amikor a társaság által adott válasszal szembesítettem. Tud róla, hogy a biztosítási szerződés bizonyos időn belüli felmondása esetén a jutalékot visszaírják. Szerinte azonban attól, hogy a magyar biztosítótársaságoknál ez bevett gyakorlat, még nem lesz helyes. Hiszen, érvel Ágnes, ha egy kőműves felépít egy házat, akkor ezért bizonyos ideig garanciát vállal. Csakhogy a garanciális javítás előtt megvizsgálja, ő hibázott-e, és ezért omlott le a vakolat, vagy a tulajdonos volt felelőtlen, és hagyta nyitva a két hónapos nyaralása alatt a zuhanyzón a csapot, és ez okozta a kárt. Az ő esetében a biztosító nem nézte meg, kinek a hibájából szűnt meg egy-egy szerződés. Ágnes állítja, a munkával járó költségek miatt sem éri meg fiktív szerződéseket kötni, egyébként is, ha történnek ilyen esetek, büntessék meg azokat, akik ezt művelték, az ártatlanság vélelme az üzletkötőket is megilleti. Példaként említ egy nénit, akivel lakásbiztosítást kötött, és aki később meghalt. Ha csak három hónapig fizette a díját, és ez idő alatt nem történt káresemény, akkor a biztosítónak már egy fillér ráfizetése sem volt.
Csak Ágnesnek. Az ő munkadíját most visszakövetelik. „Menjek utána a másvilágra, és beszéljem rá, hogy fizessen tovább, mert én csak jutalékelőleget kaptam?” – teszi fel a képtelen helyzetből adódó kérdést, majd rögtön bocsánatot is kér érte.
Valaki Ágnestől is bocsánatot kérhetne. És talán némi – hetvenezer forintba kerülő – nagyvonalúság nem rengetné meg az OTP-csoportot sem.
origo.hu
A hét leghidegebb napja lesz sok esővel, széllel
