Versenyszellem vagy immorális versengés

Nap nap után azzal szembesülünk, hogy sem a gazdasági versenyhelyzetekben, sem a mindennapi életben még a legfontosabb erkölcsi szabályok se nagyon érvényesülnek. Így aligha véletlen, hogy a nyertesek és a vesztesek köre folyton-folyvást gyarapszik, nagyságrendjük akár csak megközelítőleg pontos számbavételét nehezíti, hogy a mögöttünk hagyott évtized alatt a gazdasági-társadalmi helyzet elég reménytelenné vált. Ilyenkor a társadalmi szolidaritás helyére az immorális versengés lép, és mindezzel egyidejűleg a materiális értékek egyeduralmát fennen hirdető szemlélet válik uralkodóvá. Az akaratlanul is tovább élő korábbi szociális és kulturális viszonyok ellentmondásosságát leginkább az jelzi, hogy miközben az életfeltételek szemmel láthatóan nehezültek, ezalatt a versenyhelyzetek száma vég nélkül szaporodott. Mert ha a mögöttünk levő időszak változásainak értékelését döntően szubjektív élmények segítségével végezhetjük is el, alighanem mindenkinek egyértelmű, hogy a társadalmi hatások vizsgálata csakis objektív mutatók figyelembevételén alapulhat. Megállapíthatjuk, hogy mindvégig számolnunk kell azzal a – nem is annyira szűk – társadalmi csoporttal, amelyik mindmáig kamatoztatni tudja helyzeti előnyét. Vagyis az átlagnál jelentősen jobb életkörülmények között él, szemben azokkal a milliókkal, akik minduntalan erőfeszítéseik hiábavalóságával vagy legtöbb esetben az önfeladás, illetve a depresszió riasztóbbnál riasztóbb eseteivel kénytelenek szembesülni.
Kétségtelen, hogy az immorális versengés nem azokra jellemző, akiknek végképp nincsenek tartalékaik, és sem konvertálható tudásuk, sem mobilizálható tőkéjük nincs. A szellemi-kulturális vagyon hiányában mindenképp puszta elszenvedői a mostani gazdasági-társadalmi változásoknak. De az sem cáfolható, hogy a felgyorsult pénzpiaci és tőkemozgások, a verseny érzékelhetően szinte mindenkit érint. S ebben a felgyorsult és összezsugorodott világban valamennyi szereplő számára élet-halál kérdése, hogy a globális változások logikáját fel- és kiismerve határozza meg saját cselekvési stratégiáját. Viszont ebből mégsem következik, hogy az említett immorális versengésnek szükségképpen teret kellene nyernie, mert a nemzeti vertikum egészének csakis a versenyképes tudás elsajátítása lehet perdöntő, a huszonegyedik században prosperáló Magyarország sikereinek kulcsa.
S tegyük hozzá azonnal, hogy az államnak itt a korábbinál jóval aktívabb szerepet kell vállalnia a kulturális hozzáférés, a művelődési-oktatási lehetőségek felkínálása vagy éppenséggel a verseny feltételeinek alakítása révén. Különösen olyan körülmények közepette, amelyek között – mint manapság – elviselhetetlenül nagy a munkanélküliség, a csökkenő életszínvonal mellett a szociális háló szétfoszlásának következményei egyre sokasodnak, vagy a jogszerűség határait épphogy súroló, gátlástalan és könyörtelen korrupció jeleit érzékeljük. Viszont semmiféle versengés nem értelmezhető öröklött magatartásformaként, hanem leginkább olyan egyéni és szociális jelenségként, amelynek kisebb-nagyobb mértékű állandósulása erősítendő. Kivált azért is, mert a mostani kormányzatnak kimondottan szándékában áll támogatni a magyar nemzet és közösségek integrációját. S ennek a szimbolikus kötőszövetnek az összetartó erejére ma mindennél nagyobb szükség van. Ebben a nemzeti felfogásban a szimbolikus, normatív kötőszövet aligha tekinthető valamiféle ritualizált, megváltoztathatatlanul merev abroncsnak, amely könnyen a kitaszítás eszközévé válhat, hanem sokkal inkább a mai társadalom sokszínű értékeit és szabályait magába foglaló rendszernek. Bár a korábbi közösségek láthatóan végképp felbomlottak, mindebből mégsem következik, hogy a humánus értékrend és a normakontroll szerepe teljességgel megszűnt volna. Mint ahogyan az sem vonható kétségbe, hogy a mai társadalom összetartó erejét mindenekelőtt a közös értékek, erkölcsi elvek szerinti játékszabályokhoz való ragaszkodás teremti meg. Még akkor is, ha bekalkuláljuk, hogy napjainkra – főleg az immoralitás fokozott térnyerése következtében – az egyéni és közösségi pszichés stabilitás alapjai végképp megrendültek. Holott a bizalom, a közösségi együttműködés különböző formái mindennél kényszerítőbbek, hiszen meghatározó erővel bírnak a születő új értékrend, az életstratégiák, a perspektívák és a kooperációs készségek területén. A versenyszellem a közösség érdekeivel, értékeivel nincs ellentétben. De az immorális versengés, amely a szélsőséges individualista értékszemlélet következménye, nem érvényesülhet korlátlanul tovább.

A szerző szociológus, egyetemi előadó