Jack Bruce, akinek a nevéhez köthető többek között a Cream zenekar, valamint a Led Zeppelin sz…r kezdetű kijelentés, új lemezzel jelentkezett. Ha úgy vesszük, az áru nem túl friss (egy 2001-es holland koncert felvétele), de annál ütősebb. Bruce egyébként egy brit rockmagazinnak adott interjújában fogalmazta meg a fenti tézist néhány évvel ezelőtt, közvetlenül a Classic Rock Awards díjának átvétele után, de azóta is gyakran idézik, többnyire a kitűnő basszusgitáros mentálhigiénés állapotának megkérdőjelezésével azonos szövegkörnyezetben. Pedig az indoklás érdekes, még akkor is, ha most kiemeljük belőle a négybetűs kifejezéseket, tehát a korpusz felét.
„Mindenki a Led Zeppelinről beszél, holott csupán egy béna koncertet adtak, miközben a Cream hetekig koncertezett, valódi bulikat adva, nem olyan szerencsétlent, mint ők. Ahol egyébként mindent lejjebb hangoltak. Mi közben mindent úgy játszottunk, ahogy megírtuk. A legszomorúbb az egészben, hogy az emberek beveszik ezt a sz…rt, amit adtak. A Cream tízszer jobb, mint a Led Zeppelin.” Ebből is látszik, hogy Bruce-nak nem erős oldala sem a bajtársiasság, sem a matematika, az meg, hogy Page-ék lejjebb hangoltak, hogy Robert Plant el tudja énekelni a dalokat, egyenesen hajmeresztő hülyeségnek tűnik. De nem is ezért szeretjük, ettől még a rock and rollban betöltött szerepe megkérdőjelezhetetlen. Egy kis önbizalom egyébként sem árt a műfajban, Plant például így emlékezett kissé hézagosan 1974-ben: „Egy este csak üldögéltünk, és miközben az asztal alá ittuk magunkat, azt ismételgettük egymásnak, hogy jók vagyunk, nagyon jók vagyunk.” Hatásos mantra, különösen részegen, a két zenekar összehasonlító elemzése pedig úgy felesleges, ahogy van.
De ha már emlékek, nézzük, miként írja le a Cream zenekar első pillanatait a trió másik élő legendája, Eric Clapton Az önéletrajz című könyvében. „Ginger [az együttes harmadik tagja, Ginger Baker dobos] eleinte nem akart megint Jackkel dolgozni, és számomra is nyilvánvaló volt, mennyire komoly akadályt jelent ez neki. Amikor azonban rájött, hogy hajthatatlan vagyok, beleegyezett abba, hogy még egyszer végiggondolja a dolgot. Kis idő múlva jelentkezett, és azt mondta, hajlandó így is belevágni, de látszott, hogy kemény menet lesz. Konkrétan a legelső alkalommal, amikor hárman összejöttünk 1966 márciusában Ginger neasdeni házának nappalijában, ezek ketten rögtön veszekedni kezdtek. Úgy tűnt, egyszerűen természetüknél fogva taszítják egymást, mindketten rendkívül önfejű vezéregyéniségek voltak. De amikor játszani kezdtünk, az egész varázslatba fordult.”
Na hisz, ez az. Jack Bruce nem könnyű eset, hallgatni viszont kitűnő időtöltés. Így van ez a legújabb hanghordozó, a Live at the Milkyway 2001 esetében is. Egy legendás zenész egy szintén legendás amszterdami helyen, ebben eddig még nincs semmi különös, ám a matéria igencsak meglepő. Különösen azoknak, akik a múlt ismeretében valamiféle régi blues-, kortárs bluesalbumra számítottak. Bruce és az ő egészen elképesztő Cuicoland Express elnevezésű zenekara ugyanis olyan latin(os) zenét játszik, hogy minden pillanatban várható Carlos Santana felbukkanása, ami azért persze végül nem történik meg. De ezenkívül szinte minden. Száztizenhat perc a befejezetlen mondatból, merthogy a lemez dupla. És ha már van hely és idő, a zenekar ki is tölti rendesen, közben pedig lubickolnak, mint hal a vízben. Mindegyik szerzeményt Bruce komponálta (befért két Cream-sláger is, a White Room és a Sunshine Of Your Love), ő maga bund nélküli basszusgitáron játszik, énekel, néha levezetésképpen zongorázik, de tág teret ad a tettestársaknak is. A ritmusszekció egészen kiváló, Vernon Reid gitáros a Living Colourból dettó, mindenki boldogan szólózik, tíz-tizenöt perces improvizációk tarkítják az előadást, olyan az egész, mintha visszacsöppentünk volna az iparággá válás előtti időkbe. Az év legbátrabb lemeze, ez már most biztos.
Néha nehéz elképzelni, de a country is lehet jó. Ha úgy játsszák, mint Johnny Cash vagy a 16 Horsepower, azaz feszegetik a műfaj határait, és az előadó személyisége, kisugárzása kiragadja abból a közegből, ahol rácsot kell szerelni a drágább italok elé. Emmylou Harris például minden szempontból megfelel a fenti kritériumoknak. A hatvannégy esztendős amerikai énekesnő, gitáros, szerző lassan ugyan kezd kikopni az újabb kiadású rocklexikonokból, de ez nem az ő baja. Amelyikben viszont még benne van, ott állandó eposzi jelzője a country hercegnője, és nem érdemtelenül. A hatvanas évek végén kezdte pályafutását különböző becsületsértőkben, de eleinte nem keltett nagyobb feltűnést. Mielőtt azonban átkerült volna a pult másik oldalára, beindult a szekér, és ’80-ban már az év country-énekesnőjeként ünnepelték egy olyan országban, ahol ez az egyik legnépszerűbb munkakör. Aktivitása szerencsére nem csökken, legutóbb Hard Bargain címmel jelent meg lemeze. A tizenhárom dal mindegyike tartalmazza mindazon stílusjegyeket, amelyeknek köszönhetően Emmylou Harrist évtizedek óta a legjobbak között tarthatjuk számon. Szerethető szerzemények, elegancia, intimitás és persze a néha Marianne Faithfullra emlékeztető hang.
A Steve Miller Band Let Your Hair Down című lemezének már a borítójánál elkezdődik a műélvezet. A fotográfián egy kopasz ember látható, fején nyúllal. A nyúlmotívum beljebb is fellelhető, az egész pedig magasan kiemelkedik az átlagból. Talán nem véletlenül, a munkát az a Storm Thorgerson jegyzi, aki már a régi Pink Floyd-borítókkal is viharos sikereket aratott. Még beljebb pedig olyan bluest kapunk, hogy leég a hajunk, vö.: engedd le a hajad, baby, oh yeah! Steve Miller ugyanolyan régi motoros, mint Emmylou Harris vagy Jack Bruce, és a neve is legalább annyira ismeretlenül cseng a fiatalabb generációk körében. Ha azt mondom, Joker, talán közelebb kerülünk a megfejtéshez, egy jóval későbbi, méltán híres átütő farmerreklámnak köszönhetően. De a Steve Miller Band messze nem egyslágeres, egynyári zenekar, amit pályán töltött idejük is jelez. Maga a főnök még T-Bone Walkertől és Muddy Waterstől tanult gitározni a történelem előtti időkben, játszott is bluest Chicagóban, ahol kimondottan kedvező a klíma az ilyesmihez, valamint San Franciscóban, ahol zajlott az élet a hatvanas években. Később elcsúsztak a dallamos, könnyed rockzene irányába, olyannyira, hogy közkedvelt közreműködők voltak az enyhe esztrádhangulatot árasztó nyugatnémet válogatásplatteneken, mondjuk a Nazareth és az Abba társaságában. Tavaly aztán visszatértek a rendes kerékvágásba, kétszeresen is. Tizenhét év szünet után kiadtak egy új anyagot Bingo! címmel, és újra megtalálták a bluest is. Ez Miller saját bevallása szerint hangmérnök producerének, Andy Johnsnak köszönhető, aki egy beszélgetésük során a következő szavakkal fordult hozzá: mielőtt meghalok, szeretnék egy bluesalbumot készíteni veled. Soha jobb utolsó kívánságot: a Bingo! az év egyik nagy dobása lett, és most máris itt van a nyakán a Let Your Hair Down négy bónuszdallal megspékelve. Ami szintén blues a talpán, olyan nagyágyúk szerzeményeivel, mint Buddy Guy, Willie Dixon vagy Muddy Waters. Szomorú érdekessége még a lemeznek, hogy itt hallhatjuk utoljára fújni a virtuóz szájharmonikást, Norton Buffalót, aki harminchárom éven át volt Miller hűséges társa a bandában.
Jack Bruce and the Cuicoland Express: Live at the Milkyway 2001 (Warner, 2010) l l l l l
Emmylou Harris: Hard Bargain
(Warner, 2011) l l l l l
The Steve Miller Band: Let Your Hair Down
(Warner, 2011) l l l l
origo.hu
Magyar Péter mutyis szerződései: az MFB a KEHI vizsgálat után kirúgta a baloldali politikust
