A pünkösdi hosszú hétvégén se szeri, se száma nem volt a francia médiában a Jacques Chiracról szóló cikkeknek. Mintha hivatalban lévő elnökről volna szó, olyan nagy lármát csaptak körülötte az újságírók, szinte mindegyik napi- és hetilap vezércikkekben foglalkozott a volt államfővel. Gondolhatnánk, nyilván ilyen nagy érdeklődést keltett a Visszaemlékezések második kötete, de korántsem erről van szó.
Történt ugyanis, hogy a múlt szombaton a volt elnök megjelent a correze-i – ez a vidék a szülőhelye – Sarran városának az ő nevével fémjelzett múzeumában rendezett kínai művészeti kiállítás megnyitóján. Jelen volt a térség tanácsának elnöke, Francois Hollande, a volt szocialista párti főtitkár is, akivel a politikai nézetkülönbség ellenére mindig jó személyes viszonyt ápoltak.
Az újságírók unszolására, hogy a volt elnök kire szavaz a legközelebbi elnökválasztáson, végül is nagy mosolygások közepette Chirac kivágta: „Mivel Alain Juppé (a jelenlegi külügyminiszter) nem indul, elmondhatom önöknek, hogy Francois Hollande-ra szavazok.” Aztán ezt megismételte a jelen lévő tévéstábnak is. Ez a mondat váltotta ki a hatalmas média-földindulást.
Két napig szinte csak ezzel a kijelentéssel foglalkoztak a lapok, hiába volt Chirac utólagos magyarázata, hogy csak „correze-i humorról” volt szó, vagy Hollande okfejtése, hogy „nem lehet a volt elnök szavait nyilatkozatként felfogni”, a kommentárokat már nem lehetett feltartóztatni. Egyesek komoly egészségi problémákat látnak a volt államfő állapotában, ugyanis a télen elterjedt a hír, hogy kezdődő Alzheimer-kór jelei mutatkoznak rajta. Mások viszont hallani se akarnak erről, szerintük Chirac tudatában volt kijelentése súlyának, mármint, hogy a volt jobbközép elnök baloldali jelöltet támogat, igenis ez a véleménye a jelenlegi politikai helyzetről. Alig fordult meg néhány újságíró fejében, hogy Jacques Chirac tényleg csak kötetlenül viccelt, amúgy correze-i módra.
Sokkal nagyobb baj az, hogy Az elnöki idők címet viselő memoárkötetről sikerült elterelni a figyelmet. Igaz, a szerző nem folytatott nagy beharangozó kampányt, ugyanis az első részből négyszázezer példány fogyott el, ami már biztosítja a sikert. Az eddig megjelent Visszaemlékezések a gyermekkorától indultak, és az 1995-ös, első elnöki győzelméig tekintették át életének fontosabb eseményeit. A második kötet tartalmaz igazi csemegéket a közelmúltról, a két elnöki ciklus kuliszszatitkairól.
Amiket mindenki várt, azok a Nicolas Sarkozyvel, a jelenlegi államfővel foglalkozó részek. Az olvasóknak nem kell csalódniuk: Chirac, aki sohasem volt egy árnyalt stílusú beszédíró, nem köntörfalaz, egyszerű szavakkal tárja elénk az emlékeit. A volt elnöknek Sarkozyhez való kapcsolata igen bonyolult, hiszen a lánya révén majdnem családi kapcsolatba kerültek. „Ideges, heves, túláradó ambíciókkal rendelkezik, nem fél semmitől, főleg magától nem” – ilyennek látta Jacques Chirac még belügyminiszterként Sarkozyt. Ugyanakkor ő sem tagadta jó tulajdonságait, amelyek nemzedéke egyik legkiválóbb politikusává teszik: a munkabírása, az energiája, a taktikai érzéke, a dinamizmusa és az, ahogyan ráérez a tömegtájékoztatási igényekre.
Miért nem lett miniszterelnök Sarkozyből? Chirac ezt azzal magyarázza, hogy nem volt meg a teljes bizalom kettőjük közt, „túl sok árnyékos terület és félreértés volt köztünk”. „A legfontosabb az, hogy vélhetően nem ugyanaz a víziónk Franciaországról” – vonta le a következtetést Chirac.
2002-ben, amikor Sarkozy elfoglalta a belügyminisztériumi tisztséget, már látszott rajta, hogy minden idegszálával az elnöki posztra pályázik. Sarkozy költségvetési miniszteri képességeit Chirac utóbb megkérdőjelezte, de azt nem zárta ki, hogy miniszterelnökként jól működött volna. Ám ehhez tökéletes bizalom kell, amelyet megtalált Juppé, Villepin és még Raffarin személyében is.
Chirac egy-két támadásra is kitér: különösen fájó volt neki, amikor Sarkozy megjegyzésekkel bírálta a szenvedélyét, amelyet a szumó és Japán iránt táplál. Elnökként nem bocsátkozott vitába egyik miniszterével, azt azonban megjegyezte magának, hogy a feltörekvő titán bármire képes. A volt államfő mesélt a máig sajgó sebről, amelyet Sarkozytől 2007-ben, elnökválasztása napján kapott. Egy hónappal a voksolás előtt teljes támogatásáról biztosította Sarkozyt, néhány szavazatot csak jelentett ez. A második forduló éjszakáján családi és baráti körben nézték a tévéközvetítést. Egyetlen szó sem hangzott el a megválasztatott elnöktől elődjéről. „Azóta tudom, hogy mihez tartsam magamat” – vonta le a következtetést Jacques Chirac.
Francois Mitterrand-ról, az ő elődjéről továbbra is csodálattal ír. De valahogy nem hatotta meg kapcsolata Lionel Jospinnel, a másik szocialistával, akivel közelebbi munkatársi kapcsolatba került. „Hideg értelmiségi, olyan tárgyalófélhez tudnám hasonlítani, akivel a stílusunk és nyelvezetünk teljesen idegen volt” – jellemezte a volt szocialista miniszterelnökkel folytatott társbérletét.
Jacques Chirac meglepő őszinteséggel beszél könyvében egy politikai hibájáról, amely ma már a múlt ködébe vész. 2002-ben, a második elnökválasztási fordulóban 82 százalékos aránnyal győzte le Jean-Marie Le Pent. Nyilvánvaló volt, hogy a baloldali szavazók – bár kényszeredetten leadott – voksai is kellettek az ilyen nagyarányú győzelemhez a nemzeti frontos jelölt ellenében. „Ma megkérdezem magamtól: mindent megtettem-e akkor, hogy ilyen hatalmas győzelemmel a legkiválóbb képviselőket bevonjam egy nemzeti egységkormányba? Nem tettem meg. Ez valószínűleg hiba volt.”
A jövőre nyolcvanéves Jacques Chirac vajon tényleg viccelt Correze-ben? Valóban nehéz eldönteni.
origo.hu
Menczer Tamás: Nem fognak győzni
