Ugyanaz másképp

Wladek, az elpusztíthatatlan seftes hamis Adidas cipőjében, jobb napokat látott zakójában és élére vasalt melegítőalsójában végigüzletelte Európa keleti felét. A nyolcvanas évek alkonyán a budapesti Keleti pályaudvar előtti „serpenyőben” árulta a kínai tornacipőt és a lengyel szandált, valamivel később Bécsből szállított kávét „a Ceausescu-éra végén az éhhalál szélén tántorgó baráti Romániának”, aztán belekóstolt a román vonatokon űzött valutabizniszbe. Végül – már javában a kilencvenes években – eldugott lengyel, szlovák, magyar és román falvakban találja meg számítását. Az ott lakókat egy ideig még el tudja kápráztatni a Nyugat levetett second hand gönceivel – míg a szinte ingyen adott kínai konfekció ki nem szorítja onnan is.
A Taksim című regény másik főszereplőjében, a fővárosból a vidéki porfészekbe menekülő elbeszélő figurájában a szerző korábbi könyve, a Kilenc öregedő hősére ismerünk. Ducatóján együtt járja be a két ember Kelet-Közép-Európa „hátsó udvarát”, s mivel az ősöreg furgon a poros, isten háta mögötti utakon csak a cigányok hulladék vassal dugig tömött, fényszórókkal és fekete sasfejjel dekorált Skodáival képes felvenni a versenyt, bőven jut idő a régi történetek felidézésére. Wladek kalandjai hol tragikusak, hol ellenállhatatlanul mulatságosak – de minden esetben tökéletesen autentikusak.
A kortárs írók közül kevesen ismerik és értik jobban Európa keleti végeit Andrzej Stasiuknál. Az immár huszonöt éve egy néhány lelkes dél-lengyelországi faluban élő szerző öt évvel ezelőtt Útban Babadagba című regénye megjelenése kapcsán így vallott lapunkban a térséghez való kötődéséről (Stier Gábor: Testrészek. Magazin, 2006. november 11.): „Kelet-Európa, illetve az, hogy kik élnek itt, és mi történik velük, egyszerűen jobban érdekel. Ez egyéni temperamentum kérdése. Engem ez izgat, ezt élvezem. […] Több itt a meglepetés, a veszély, az izgalom és az emberség egyaránt. A Nyugat már mindenki számára nyitott könyv, egy lezárt világ, míg itt ma is zajlik a történelem.”
Akinek tetszettek Stasiuk korábbi könyvei – az Útban Babadagba, a Dukla, a Kilenc –, a Taksimtól is megkapja azt, amit azokban szeretett. Hétköznapiságukban is hajmeresztő történeteket, kevés szóval, érzelemmentesen leírt képeket egy még innen, Budapestről is távolinak tűnő, de alig néhány száz kilométerre élő, lüktető világról. Stasiuk – jó szokásához híven – nem ítél, csak megfigyel. Hajszálpontosan. „Jobbra, a falun túl, a műúttól távol állt a telep. Minden cafatokban, összetörve, katasztrofális állapotban, romokban, nem lehetett elszakadni a látványtól. Rozsdás bádog, nyers fa, bontási tégla, agyag és folyami kövek. Mintha az egészet felkapta és valahonnan ideröpítette volna a szél; mint az utolsó ítélet makettje. – Szlovákiában az egyetlen izgalmas építészeti stílus a cigány – mondta. […] Ha minden elcsesződik, csak ők élik túl.”
A Taksimot azonban korábbi munkáinál is jobb munkává teszi, hogy a szerző ezúttal valódi cselekményt, történetet írt meg. Így a fentiekhez hasonló, majd háromszáz oldalon át sorjázó mondatok egy pillanatra sem válnak – mint némely korábbi Stasiuk-műben – túl töménnyé, befogadhatatlanná. A remek sztori végén pedig az is kiderül, hogy még ezen a vigasztalan tájékon is létezik barátság, szerelem és remény. Lehet, hogy Stasiuk, túl az ötvenen, kezd kicsit szentimentálissá válni? Olvasójaként ezt egy csöppet sem bánhatjuk.
(Andrzej Stasiuk: Taksim. Ford.: Körner Gábor. Magvető Kiadó, Budapest, 2011. Ára: 3490 forint)