Hétköznapi, még csak nem is tragikus, mégis feszült időszakokról van szó. Egy tipikus helyzetet, ahol szükség lehet rájuk, a tapasztalatok alapján így érzékeltetnek az önkénteseket felkészítő tréningeken.
– Végre itthon – lélegzik fel a fiatal nő, amikor bekormányozza az ajtón a babakocsit az ikerpárral, lerakja a bevásárlótáskákat, vécére ülteti a hároméves „nagyfiút”. A mobilján a férje keresi, a mosógép az öblítőprogramnál tart, az ikrei bömbölnek, mert éhesek. Rögtön megbolondulok, hallgassatok már! Kiabál, hajszál híján sírva fakad. Azon veszi észre magát, hogy bűntudata van, mintha rossz anya lenne. Naponta érzi úgy, összecsapnak a feje fölött a hullámok, nem tudja jól beosztani az idejét, idő előtt kifogy a háztartáspénzből, s örökké fáradt, türelmetlen. Tipikus az is, hogy a férjek szakadásig dolgoznak, reggel mennek, este jönnek, s a fáradtság kölcsönös. Nincs, aki rájuk nyitná az ajtót, a rokonság széthullott, s egyébként is mindenkinek megvan a maga terhe.
Az önszerveződés gondolatát 1973-ban vetette fel az Angliában, Leicesterben élő Margaret Harrison szociális munkás, aki jól ismerte a kisgyermekes családok mindennapos problémáit. Úgy gondolta, nem szabad várni, amíg a kis gondokból, feszültségekből nagyobb bajok lesznek. Megszervezte, hogy a hátrányos helyzetű családokat más édesanyák önkéntesként, otthonaikban rendszeresen felkeressék, s ügyes-bajos dolgaikban mellettük legyenek. Brit földön időközben több száz városban és más településen követték e példát, s hasonló módszerek és erkölcsi alapok szerint ma már a világ számos pontján vannak jelen. Nem volt véletlen, hogy Magyarországra éppen Benkő Ágota, a Nagycsaládosok Országos Egyesületének alapítója és első elnöke hozta a „mintát”, hiszen mindig is foglalkoztatta, miként lehetne a többgyermekes, olykor egyedülálló szülőket időlegesen fizikailag tehermentesíteni, lelkileg erősíteni. A házasságban élőknél különösen ott van erre szükség, ahol sérült gyermeket is nevelnek, netán az apa vagy anya egészségi problémákkal küszködik. Jól jön az odafigyelés azoknak is, akik a munkalehetőség miatt feladják régi lakhelyüket és új városba költöznek, ahol nincsenek hozzátartozóik, és nem ismerik a helyi viszonyokat és az intézményeket. Fontos hangsúlyozni, hogy az önkéntes segítők maguk is szülők, sőt, olykor már nagyszülők is jelentkeznek erre a feladatra. Nincs szükség hozzá különösebb végzettségre, csak természetes emberi érzésekre. Nyitottságra, derűre, megértésre és felelősségre, diszkrécióra, hisz – ha időlegesen is, de – bepillantanak mások privát életébe. Csöppet sem mellékes, hogy ingyenes szolgálatról van szó, amit a családok maguk kérnek, alapvető a kölcsönös tisztelet és egyenrangú kapcsolat. A segítő személy nem bébiszitter, nem bejárónő, nem házhoz járó pszichológus, hanem olyan személy, akit értékrendje, lelki beállítottsága motivál, amikor jelenlétével, tapasztalataival, a gyerekekkel való foglalkozással könnyíteni tud a leterhelt, elfáradt szülő helyzetén. Az elkötelezettség persze nem tarthat örökké, hisz egy nehezebb időszak áthidalásáról van szó, meg kell beszélni, s főleg megérezni, hogy mikor nincs már szükség a „kívülről érkező barátra.”
Magyarországon jelenleg huszonöt településen és a főváros nyolc különböző kerületében tevékenykednek. Alakulásuk óta csaknem ezer családdal kerültek hoszszabb-rövidebb ideig kapcsolatba. Tavaly már 725 felkészített önkéntesük volt, ehhez hozzá kell számítani a szervezőket is. Központjuk Budapesten van, az alapítvány jelenlegi igazgatója, Lehőcz Mónika 2001-ben találkozott az itthoni kezdeményezéssel.
Noha Nagy-Britanniában és számos európai országban a szervezetet működtető személyek rendes fizetést kapnak, ez nálunk elmaradt, mert az eltelt évek alatt nem jutottak támogatáshoz. Adományokból és pályázatokból „kaparják össze”, ami az elemi működéshez szükséges – jegyzi meg. Amúgy, nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedőnek tartja, hogy a nehezedő egzisztenciális körülmények közepette még mindig vannak új jelentkezők, mások szolgálatára kész emberek. Igaz, voltak, vannak önkénteseik, akik éppen személyes anyagi gondjaik miatt kénytelenek megválni tőlük – magyarázza. Úgy látja, hogy egyre szélesedik azoknak a rendezetten élő családoknak a köre is, ahol a jelenlegi válsághelyzet miatt kapaszkodókat keresnek.
– De honnan tudnak minderről? Kik azok, akik a helyi eseményekről, a megkeresésekről beszámolnak? – kérdezem. A segítőhálózatot a különböző helyszíneken élő szervezők fogják össze, akikben a szülők és önkéntesek egyaránt megbíznak. Nyitottság, helyismeret, jó kapcsolat az adott önkormányzattal és szociális létesítményekkel, s pszichológiai érzék kívántatik meg tőlük. Egy negyvenórás tréningen készítik fel őket, amelynek metodikáját a SOTE Magatartás-tudományi Intézetének pszichológusai dolgozták ki. A szervezők feladata és felelőssége lesz később az önkéntesek kiválasztása, képzése, munkájuk támogatása. A kitartás, a diszkréció, a biztatás, a feszültségek oldása persze mind-mind olyan tulajdonság és készség, amelyeket a segítők magukkal hoznak – tudom meg. Milyen élethelyzetekkel találkoznak mostanság? – érdeklődőm.
– Budapestről régebben nem érkezett hozzánk ennyi kétségbeesést tükröző levél, amelyekben súlyos anyagi gondokról írnak. Ugyanezt tapasztaljuk vidéken. Ilyenkor a szervezők, a segítők és a család együtt gondolkodik, milyen áthidaló megoldást lehetne találni, hogy ne kerüljenek adósságcsapdába. Az egyik ilyen lehetőség, amit ajánlani szoktunk, a máltai szeretetszolgálat speciális hitelprogramja. Többen fordulnak még hozzánk azok közül, akik mentálisan vagy fizikailag sérült gyermeket nevelnek. Sajnos azzal is találkozunk, hogy az egyik szülő váratlanul elhunyt, s ilyenkor legalább a gyász első hónapjaiban megpróbálunk a család mellé állni. Kezdetben jobbára fiatal nőkből, anyákból kerültek ki az önkénteseink, de egy ideje jelentkeznek azok is, akik elveszítették a munkájukat, és átmenetileg vagy hosszabb időre szeretnék hasznossá tenni magukat. Vannak olyan nyugdíjasaink is – nők, férfiak egyaránt –, akiknek már nagyok az unokáik, viszont fizikai és lelki igényük az aktivitás, a mások felé fordulás – utal Lehőcz Mónika szerveződésük mozgatórugóira. Ami az érzelmi életet illeti, Szabó Mártonné Zsuzsa, aki a zuglói segítőket irányítja, azt tapasztalja, hogy a velük kapcsolatot kereső fiatal anyák között elég gyakori, hogy a külföldi élettárs eltűnik, és az anyák egyedül maradnak újszülöttjükkel. A csecsemő gondozásához a legelemibb háztartási és gyermekgondozási ismeretekkel sem rendelkeznek, így minden ötlet, tanács nagy könnyebbség számukra.
Esztergom volt az a város, ahol először hívta életre az Otthon Segítünk Szolgálatot Tamásné Kollár Magdolna, aki eredetileg matematika–fizika szakos tanár volt, majd főállású anya lett. Hat gyermeke van, és ma is a szolgálat egyik erőssége. Ami a helyi teendőket illeti, Lukács Anikó vette át tőle a stafétát. Helyi szervezőként így látja most a hétköznapokat:
– Tavaly még többen jelentkeztek önkéntesnek, idén sokan elmaradtak azok közül, akik szívük szerint köztünk lennének, de muszáj alkalmi munkát vállalniuk, mert minden fillérre szükségük van. A munkahelyek féltése, a bizonytalanság az önkénteseket és a segítségre várókat egyaránt érinti. Vágyálmuk: nyolcórás bejelentett munka, minimálbérért. Ma már nem restellik elfogadni, ha adományból valamihez hozzá lehet jutni. Nem „ciki” beszélgetni arról, hol lehet leértékelve valamit beszerezni, szívesen fogadják a tippjeinket a néhány napos olcsó nyaralásról vagy háztartási fortélyokról.
Tatabányáról Radics Erika szintén arról számol be, mennyire igénylik a családok, hogy beszéljék meg, miként lehetne jobban gazdálkodni, a kevésből is kijönni hó végéig. A segítők feladatköre kibővült azzal, hogy naprakészek legyenek az éppen aktuális élelmiszer- és ruhaadományok időpontjairól és helyszíneiről. – Sajnos a felnőttek még mindig ragaszkodnak a jobb idők fogyasztási szokásaihoz, képtelenek a spórolási technikák elsajátítására. Pedig már zajlottak le kilakoltatások, megtörtént, hogy átmeneti szállásra kerültek családok – jegyzi meg Erika. Hozzáfűzi, igen nagy szükség lenne olyan tanfolyamokra, ahol az anyukák megtanulnának egyszerű ételeket főzni, kézműveskedni, okosabban beosztani a pénzt. Addig is megpróbálnak tanácsokat adni nekik, hogyan tudnának összefogni, a gyermekek felügyeletét megosztani, és egyáltalán, meglátni maguk körül a szépet is.
A munkalehetőségeket nyújtó város, Székesfehérvár messziről idevonzza a fiatal párokat. Sokan érkeztek az ország távolabbi részeiből és Erdélyből. A kisgyerekes anyák így nem támaszkodhatnak nagyszülőkre vagy rokonokra, idegenek az új környezetben, ezért lelki és fizikai támaszra is szükségük van. Különösen azok az édesanyák érzékenyek, ahol több gyermeket is nevelnek, köztük ikreket. Az Otthon Segítünk szervezet önkénteseit jól ismerik a városban, ugyanolyan a megbecsültségük, mint a szociális szakembereknek. Általában három-hat hónap, esetleg egy év, amíg örülnek nekünk – osztja meg tapasztalatait Palkovicsné Szécsényi Júlia.
Kik azok, akik saját határaikon túllépve, kényelmet, önzést hátrahagyva képesek adni magukból? Erről az indíttatásról és nehezen kimondható érzésekről beszélgettünk egy borongós, mégis derűs napon Czene Évával. Nyergesújfalun él, ő is szervező. Most épp azon ügyeskedik, hogy a helyi segítők hálózatát létrehozza. Négy anyukát már találtam – jegyzi meg mosolyogva. A helyi gyermekkönyvtárban találkozunk. Szemben ül velünk nagyobbik fia, Boldizsár, akinek végtelen türelemmel adogatja a mesekönyveket. A kisfiú Down-kóros, emellett műtétek sorát élte már át – meséli. Éva hangjában nincs panasz, inkább bölcsességet és elfogadást érzek. Meg némi derűt, mert Boldizsár speciális iskolába járhat, és mint láthatom most, a könyvekben felismeri az ábrákat, megnevezi őket. Sok-sok idő, állandó foglalkozás után jutottak el idáig, és Éva tisztában van azzal, hogy ez az út maga az elhivatottság. – Szerencsém van, mert a férjem, a családom mellettünk áll, és Boldizsárt olyannak fogadták el, amilyen – mondja. Hogy Éva alaptermészeténél fogva is végtelenül érzékeny, az átsejlik a tekintetén, rezdülésein. Szóba hozza, hogyan jött rá, milyen hosszú tanulási folyamat anyának lenni, nevelni, dönteni, és volt idő amikor nagyon bántotta, talán az egészséges gyermekére kevesebb figyelme, ideje jut. Fájt neki az is, hogy fiatal, tapasztalatlan anyaként nem mindig volt, akivel kétségeit megoszthatta volna. Aztán rájött, nincs ezzel egyedül, más édesanyák is elbizonytalanodnak olykor, magányosnak érzik magukat, nyomasztó számukra, hogy nem tudnak a külvilág „versenyszellemének” megfelelni. Hihetetlenül jó érzés, hogy rátalált erre az alapítványra, és társakat, nagyobb önismeretet kapott a felkészítő tréningtől, amelyen részt vett. Nem szólva arról, hogy maga a segítés képessége őt is erősíti, és kitágítja világát – utal a szellemi, érzelmi gyarapodásra. Éva amúgy egy kismamaklubot is vezet, ahol gondolatok cserélődnek, barátságok szövődhetnek. Felajánlja, hogy elvisz egy kétgyermekes édesanyához, jövendőbeli helyi segítőhöz. Csupa derű fiatalasszony, Papp Mónika fogad, a két és fél éves Krisztián és a hat hónapos Viktor édesanyja. Mónika amúgy szociális munkás lesz, főiskolára jár, a vizsgáit eddig rendre letette. Sokat segít neki a férje, édesanyja és testvére. Különösen az idősek és a gyerekek sorsa foglalkoztatja – utal beállítottságára. A „miértre” nem is kell több magyarázat.
origo.hu
Egyre nagyobb bajban a SPAR - heti összefoglaló
