Képek India virágzó mangófái alól

Sass Brunner Erzsébet (1890–1950) és lánya, Brunner Erzsébet (1910–2005) alkotásaiból rendeztek kiállítást A Brunnerek álma címmel a budapesti Indiai Kulturális Központban. A szeptember 22-ig látható tárlaton a festmények, rajzok mellett számos fotó dokumentálja a két művész kapcsolatát a XX. századi indiai történelem, művészet olyan jeles alakjaival, mint Mahátma Gandhi, a Nehru család, Rabindranath Tagore Nobel-díjas költő, de Brunner Erzsébet volt az is, aki európai művészként először festhette meg a dalai láma alakját.

P. Szabó Ernő
2011. 09. 12. 22:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Már évekkel azelőtt készültek a hosszú utazásra, hogy Rabindranath Tagore (1861–1941) meghívta őket Indiába. Pedig alig néhány tíz kilométerre éltek attól a helytől, amelyet a Nobel-díjas költő élete egyik legnagyobb élményeként tartott számon, Balatonfüredtől, ahová a költő 1926-ban gyógyulni érkezett.
„Majdnem az egész világot bejártam, de az égnek és a víznek ezt a csodálatos szépségét, amely Balatonfüreden, a vízparton gyönyörködtet, sehol megragadóbbnak nem láttam… reveláció volt számomra a Balaton tündéri látványa” – írta az indiai vendég, aki 1957 óta a híres füredi sétány névadója.
Az ismert nagykanizsai festő felesége azonban úgy vélte, előző életében indiai lehetett, s lányával együtt 1929-ben elindult a kalandos útra. Gyalogosan és szinte pénz nélkül indultak neki Európának, hogy aztán hol könnyebb, hol nehezebb utakon jussanak el álmaik országába, Indiába. Az út végén mesés vidékre érkeztek, Santiniketánba (szanszkritul a Béke hajléka vagy a Béke otthona), ahol Tagore magánegyeteme működött, mégpedig úgy, mintha Sass Brunner Erzsébet és lánya egész életükben az indiai vándorok életét élték volna. Bengáli tűz című regényében G. Hajnóczy Rózsa nem valami hízelgő módon írja le alakjukat, a fotók vagy a Brunner Erzsébet édesanyjáról készült rajza alapján azonban a leírás aligha állt távol a valóságtól: „Az úton két különös alak tart házunk felé. Vékony testüket ingszerű ruha takarja, amelyet derekukon madzag köt össze. Ez minden öltözékük. Hajuk szabadon hull le vállukra, lábukon nincsen cipő. Olyan soványak, hogy a monszun szele elfújná őket. Szerencse, hogy most szélcsend van. Már előttünk állnak. Kézjelekkel integetnek, mintha nem tudnának beszélni.”
Beszélni persze tudtak, s tudtak festeni is. Ráadásul Santiniketánban az ág-karjukat „az ég felé nyújtó, virágzó mangófák alatt” Tagore olyan otthont teremtett a művésznövendékeknek, ahol szemük „kinyílt az emberi szeretet és együttérzés szépségére”, ahol az élet vezérlő szellemét megtalálhatták. India odaadó hívéeivé váltak, s be is utazták az országot „egyik végétől a másikig, Bengáltól Gujeratig, a Himalájától Rameswaramig, kutatva az anyagot, a lelket és az inspirációt”.
Hogy milyen ihlető ereje volt a tájnak, hagyománynak, vallásnak, az embereknek anyára és lányára, a hetvenes évek eleje óta tudjuk igazán, amikor Indira Gandhi a Brunnerek műveit végre elhozta magával egy magyarországi látogatás alkalmával. Brunner Erzsébet alkotásai egy részét, majd 250 művet már a kilencvenes években szülővárosának ajándékozta. Halála után újabb 650 mű került a nagykanizsai Képzőművészetek Házába, ahol azóta tucatnyi tárlatot rendeztek anya és lánya alkotásaiból. Legutóbb ez év elején Elisabeth Brunner 100 címmel emlékeztek meg a rangos Padma Shri kitüntetéssel is elismert Brunner Erzsébet születéséről.
Az Indiai Kulturális Központ tárlatának egyik legkorábbi műve Sass Brunner Erzsébet 1930-as Trimurti (Hármas istenség) című alkotása, amely a teremtő Brahmá, a megtartó Visnu és a romboló-átalakító Síva alakját ábrázolja. Az összeállítás anya és lánya életművének egyrészt arra a részére koncentrál, amelyben India spirituális élmények forrásaként jelenik meg, legyen szó szent helyekről, templomokról, a Himalája hegyeiről, másrészt az életet szemlélődve megélő, a világot nem erőszakkal, hanem a hit, a lélek erejével megváltoztatni, jobbítani akaró emberről. Ők is az ilyen minden körülmények között a jóra törekvő, bajban az ég felé tekintő, mély hittel megáldott emberek közé tartoztak. Az, hogy Brunner Erzsébet 1934-ben kapott fél órát Mahátma Gandhitól, „a Nagy lélektől”, hogy lerajzolja, nyilván annak a művészi-emberi alázatnak köszönhető, amely személyiségéből sugárzott. S amely később arra ösztönözte, elsők között legyen, akik a tibeti menekülteken segítettek, hogy azután így legyen alkalma megörökíteni a dalai lámát is, elsőként a nem indiai művészek közül. Vagy akkor már igazán indiai volt? Hiszen, ahogyan a Bengáli tűzben olvashatjuk, „előző életünkben indusok voltunk, azután reinkarnálódtunk magyarokká”.
(A Brunnerek álma, Indiai Kulturális Központ, szeptember 22-ig.)

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.