Köznapló

Szeptember 2., péntek
Ne, ne így, kiáltottam, ha egyáltalán szóba került valahol, vagy bárki is leírta a sajtóban Sass Brunner Erzsébet és Brunner Erzsébet nevét. A két festő, anya és lánya Indiában lelt új hazára, s azért vagyok heves, mert hanyagul, lekezelve szólnak róluk. Mint két csodabogárról. Pedig sorsuk és kalandos életük szinte tálcán kínálja magát. Mégsem írnak róluk úgy, ahogy megérdemelnék.
Mellőzésük szégyellnivaló. A japánok már a múlt században könyvet jelentettek meg róluk. Nálunk a műkritika szinte érzéketlen munkáik iránt. Indiából rövid időre visszatérve 1941-ben volt kiállításuk az óhazában. Utána negyven évig semmi. Azt sem lehetett tudni, élnek-e egyáltalán.
Ami meglepő, mert Tokió, Oszaka, Jokohama, Hollywood (!), New York, Boston, San Francisco, London, Glasgow nem volt ennyire közömbös: kiállítottak, eladtak, interjúk jelentek meg róluk. Ezalatt itthon egyetlen gonosz bekezdés: Germanus Gyula G. Hajnóczy Rózsa álnéven írt könyvében említi őket, de a nevük abban sem szerepel.
Mi változott azóta? Ma az alkalmi cikkírók a misztika mögé bújtatják, és minden módon Tagore „lányaiként” kezelik a két festőt, és ebből olyan képzet alakult ki róluk, mintha a művészet szentjei lettek volna. Holott sosem vetették meg a földi örömöket. Színigaz, amit mindenki megír, hogy Brunner Erzsébet festhetett képet elsőként az európaiak közül a dalai lámáról, de arról kevesen tudnak, hogy gyönyörű szerelmeket élt meg Indiában, többek közt egy szép orosz ifjúval.
Hol kezdődött különös történetük?
A kissé álmos Nagykanizsán. 1908-ban meszsziről jött festőművész verte fel a város csendjét. Sass (Brunner) Ferenc Münchenből érkezett, s még aznap kidoboltatta, hogy művészeti iskolát nyit. Jelentkezőinek egyike óvónőképzőbe járt, és nem mellesleg a város rendőrkapitányának lánya volt. Farkas Erzsébet.
Családi botrány. Fokozta, hogy a tizenkilenc éves növendék pár hónap után feleségül ment a gyanús nézeteket valló piktorhoz, és a következő évben már fel is sírt karján a leánya, Brunner Erzsébet. Az ifjú pár nem csupán szerelmeskedett. Nemsokára megtartották első közös kiállításukat. Nem lehetett provinciális tárlat. 1911-ben Münchenben, utána Bécsben és Fiumében is sikert aratott.
Sass művész, pedagógus – a rossz nyelvek szerint nőcsábász is –, emellett szociálista. Így, á-val, ahogy Kanizsán mondták. Szabadelvű, izgat, lázít, vonz és taszít, lelkesedése a kommün napjaiban az eget ostromolja. 133 napig tart a mámor, a kommunista vállalkozás megbukik. S mint szokott lenni: a nagy gazemberek meglépnek, a kicsiket lecsukják. Sasst is.
Felesége, a rendőrkapitány lánya kiszabadítja, ám a festő már nem a régi. Ambíciója megtörik, ecsetei szárazak, mint a szalma. Felesége hiába próbálja felrázni, ezért ultimátumot küld: „Talán mert fiatalabb vagyok, nem érzem, hogy minden vágy, remény és szerelem kialudt bennem. Igenis van munkakedvem, szeretnék még tanulni. Minden igyekezetemmel meg is teremtem ezt az életet, vagy elpusztítom magam. Azon a ponton vagyok, mikor cselekedni kell. Vagy találkozunk, s vállvetve megteremtjük az új világot, vagy elszakadunk.”
Elszakadnak.
Az asszony 1925-ben próbának veti alá magát, tudni akarja, mi a dolga, merre kell indulnia. 28 napi koplalás után hangot hall: „Élned kell, ehhez azonban meg kell változtatnod az életedet.”
Hangokból és látomásokból van elég. Irányuk egy. „Amit itt elérhetsz, már megkaptad, amit keresel, Indiában találod” – hallja Sassné. Lánya Szicíliába érve lát álmot. Sötét pincébe kell lemennie, ott egy szakállas ember várja. Mécsest nyújt felé, hogy vigye el a lángot a világ minden sarkába. Elújságolja anyjának. Az felkiált: „Tagorét láttad!” Levelet írnak a költőnek – magyarul. Nevén kívül csak annyi szerepel a borítékon: India. Két hónap múlva érkezik a válasz. Nagyszerű. Indulhatnak.
Álmokra szükség van. Velük erősítik bátor elhatározásukat, amely szinte példátlan akkor. Már a távolságba is beleborzong az ember. Keressék meg a térképen Nagygörbőt (onnan indultak 1929-ben), aztán Kalkuttát (ahová 1930-ban érkeztek). S ha csak úgy megérkeztek volna, és ahogy várná az ember, csapódnának ide-oda. De nem. Hihetetlenül rövid idő alatt kivívták India nagyjai – Gandhi, Tagore, Nehru, Indira Gandhi, a dalai láma és több maharadzsa – elismerését.
Mivel? A tehetség önmagában kevés. Magyarként a lényükben vihettek oda valamit, ami vonzást gyakorolt az indiaiakra. Az érzés kölcsönössé vált, ám sokaknál tragikussá. Gondoljunk Csomára. Vagy Amrita Sher-Gilre. Műfajuk más volt – egyik nyelvész, másik festő –, lépéseiket elismerés kísérte, ám hiába érezték az elhivatottság erejét, a haza messzesége éles fogakkal harapdálta szívüket. A mítoszteremtés szatócsainak öröm ez a fajta magány. Heroizmusként árusítják. Olcsón, kockázatmentesen.
Csak kurta kitérő volt. Felejtsék el.
A második világháború kitörésekor az angolok deportálják az ellenséges országok polgárait. Sassné himalájai fogolytáborba kerül. Amúgy sem egészséges, egyre gyöngül, 1950 telén tüdőgyulladás viszi el. Sírja a Himalája lábánál van, Nainitálban. Egyszerű sír, nem tartozik a divatos zarándokhelyek közé.
Lányát hosszabb életre szánta a sors. Egy magyar festő, Balla Veronika többször járt nála, javítgatta képeit – gyakran lepisilték a patkányok. Ő szólt, menjek ki Erzsébet asszonyhoz. Nekem biztosan beszél arról, amiről neki nem. Halogattam, halogattam, s mire lélekben nekikészültem, Brunner Erzsébet fáradt testét megadásra szólította fel az idő. Be kellett érnem azzal, amit Gaál István mesélt róla. Filmkurzust tartott Indiában, akkor látogatta meg. Észrevette, hogy közöm van hozzá, nekem ajándékozta közös fényképüket.
Szeretek ránézni. Arra gondolok, ilyenkor ők is vetnek egy pillantást rám valahonnan.
Következzék, ami hivatalos: az Indiai Kulturális Központ Búzavirág utcai termében kiállították a két festőnő munkáit. Szeptember 22-ig lehet látni őket. A Rózsadomb olyan szép így ősz elején. Tegyenek egy sétát oda. Nem bánják meg.

Szeptember 5., hétfő
Nálunk mindig felbukkan az irodalmi horizonton egy Kertész. Ezúttal nem az, aki valami nyugati interjúban kikérte magának, hogy magyarnak mondják. Ez egy másik, bár a díjak, jutalmak, kitüntetések ellepik az ő mellét is. Kertész Ákosról van szó. Az Amerikai Népszavában publikálta érzéseit nemrég mindennel szemben, ami magyar.
Az író közepes, a fogalmazvány gyönge, a szerző pöcébe mártotta tollát, és nem csak a tollát. Indulata okán az inge ujját is, fel, könyékig.
Szó nélkül elmennék a mártogatós aktus mellett, ám eszembe jutott az író egyetlen említésre méltó könyve, a sikeres szocreál regény, a Makra, benne egy mondat, amely elég furcsán hangzik ma, a történtek után: lehet-e fontosabb annál, hogy szeretjük egymás szagát? Válaszom egy másik kérdés: lehet-e szeretni valakit, akinek pöceszaga van?
Kertész Ákos újságkiáltványa egyúttal taktikai hiba. Könyveit mostantól nyilván redukált áron adják-veszik, ahogyan a makulatúrapapírt vagy a kötegelt újságokat szokás. Bár talán épp ez újítja meg őket. Fűzfő vagy Szentendre gyáraiban vegyi eljárások nyomán tiszta, jó szagú papír lesz belőlük. Verset írhat rájuk egy ártatlan tekintetű költő, akinek holnap vagy holnapután boldogan vesszük kézbe új kötetét.
Leegyszerűsítette a dolgokat, kedves Kertész.

Szeptember 6., kedd
A közszolgálati tévé hírei közé került, tehát bizonnyal fontos, hogy Tisza Tibor mostantól a diósgyőri csapatban játszik. Jó, jó, de ki ez a Tisza Tibor? Bizonnyal futballista. Nem vagyok naprakész, de tudom, hogy aligha fenomén. Ám mivel a svédek elleni győzelem mámora a köztévé partjait mossa, Tisza Diósgyőrbe érkezésének hírértéke van. Ezzel együtt a hír értékficamról tudósít.
Hogy tágasabbá tegyem a szó jelentését, elmondom, mi történt velem a Várban a szombati könyvünnepen. Meghívtak, hogy dedikáljak az egyik kiadó sátránál. Ha hűen akarom ecsetelni a helyzetet, volt három perc – mértem –, amikor a bal oldalon sorakozó hét pavilon előtt egyetlen érdeklődő sem volt. A nyolcadiknál viszont számosan. Ott bort mértek.
Hogy elfoglaljam magam, Szondi György, a Napkút Kiadó vezetője elém tette Báthori Csaba egyik esszékötetét. Fellapoztam, s rögtön elfeledtem a gyönge érdeklődést. Éltem geodétaként, ezért tartom sokra az irodalomban a pontosságot. Báthori évekig Svájcban jogászkodott, ha élnék az olcsó fordulat lehetőségével, azt mondanám, írásai ezért oly imponálóan pontosak. De hát ennél sokkal többről van szó.
Esetemben háláról. Báthori esszéje fedeztette föl velem Robert Walsert. A németek a XX. század legnagyobbjai közt tartják nyilván. Nálunk alig ismerik. Volt banktisztviselő, boltossegéd, háziszolga, könyvtáros s még sok más, „mindenütt átmenetileg és rövid ideig”. Ami viszont végleges: a waldaui elmegyógyintézet. 1929-ben „az élet kihívásai elől” önként vonult be, ott halt meg 1956 karácsonyán. Báthori megfogalmazása szerint a különcség ereje, a hallgatag fölény, a magány istenítés nélküli szeretete árad írásaiból.
Két apróság, az idő fölértékelte őket. Tanúk szerint Walser megszólította Zürichben Lenint: „Maga is szereti a glarusi körtekenyeret?” Pikánsabb a másik felismerés. A waldaui intézetben élt a skizofrén Adolf Wölfli. Festett. Az ő képeiből kristályosodott ki az ünnepelt Hundertwasser-stílus. Másként szólva: a huncut osztrák ellopta őket. Pénz, név, tapsos világpolgárság lett belőlük, míg azok ketten ott ültek benn az elmeosztályon tövises némaságban.
Szeretném hallani a köztévé reggeli híreiben, hogy Báthori Csaba elkészült új esszéjével Bobrowski regényéről, a Levin malmáról. Vagy bármiről.