Sziki park

Papp István Gázsa tíz éven át tanult zenei iskolábanklasszikus zenét hegedülni, amikor kezébe került egy magyarországi kiadvány a táncházakról. Osztálytársaival úgy döntöttek, hogy megpróbálnak népzenét játszani. Az iskolában ezt nem nézték jó szemmel, mert mindent felrúgtak, amit korábban tanultak.

Papp István Gázsa népzenész Kolozsvárott született 1959. május 13-án. Hétéves korában kezdett hegedülni tanulni a kolozsvári zenelíceumban, ahol 1978-ban végzett. Közben 1977-ben az erdélyi táncházmozgalom egyik alapítója volt a Bodzafa együttessel. A kolozsvári, dési, tordai táncházakban heti rendszerességgel muzsikált, és számtalan koncertet adott a Bodzafa együttessel Románia különböző városaiban. 1982 és 1989 között Sepsiszentgyörgyön dolgozott a Vadrózsák hivatásos népi együttesnél, ott alapította a Kova zenekart. A rendszerváltás után Németországban, majd Magyarországon telepedett le, és a Gázsa-zenekarral bejárta a világot: Európán kívül voltak például Japánban, Kínában, Tajvanon, Mexikóban, Indiában, Egyiptomban és többször az Egyesült Államokban.

Önt hivatalosan Papp Istvánnak hívják, de táncházas körökben Gázsaként ismerik. Honnan ez a név?
– Édesanyám Magyarszováton született, s az erdélyi falvakban az a szokás, hogy mindenkinek adnak becenevet. Édesanyámat Csete Ilonának hívják, de ilyen névvel többen is éltek a faluban. Ha kérdezték, ki vagyok, csak azt kellett mondjam, hogy a Gázsa Sándor Ilonkának vagyok a fia, és rögtön azonosítottak. Nagyapám sokat járt a cigányokhoz, mulatott, s fizetett nekik, és ők az idegent gádzsónak nevezik, nagyapámat is így szólították. A magyarok ezt a szót gázsának mondják. Könczei Árpáddal és Székely Leventével egy osztályba jártam, mindhárman az idén leszünk ötvenévesek, s az egyik népzenei gyűjtésünk alkalmával, amikor egyik unokatestvérem eljegyzésén voltunk, mindenkinek úgy mutatkoztam be, hogy a Gázsa Sándor Ilonkának vagyok a fia. Egyfolytában ezt mondtam, hogy lássák, nem idegen vagyok. Ettől fogva Árpi és Levente Gázsának hívott. Azóta olykor élvezem is, hogy bemutatkozáskor a Papp Istvánnal semmire sem megyek, de a Gázsára már felkapják a fejüket. Még Panek Kati találta ki, hogy Papp Istvánnak mondjam magam, s hagyjam, hogy maguk jöjjenek rá, én vagyok a Gázsa.
– Hogyan talált rá a népzenére?
– Ha jól emlékszem, 1976-ban történt, hogy kezünkbe került egy kis zöld könyvecske, amelyik Magyarországon jelent meg Táncház címmel. Mi mindannyian 12 osztályos zenei líceumba jártunk Kolozsváron, s már az első osztálytól hangszert tanultunk, összhangzattant, szolfézst, zenetörténetet stb. – én még mellékhangszerként zongoráztam is. Ez utóbbi nem volt annyira komoly, de el tudtam játszani ezt-azt, leginkább LGT-számokat. A zöld könyv a ’72-ben indult táncházmozgalomról szólt, s furcsának találtuk, hogy Budapesten csinálják ezt, miközben Kolozsvár ötven kilométeres körzetében egy csomó falu található – a kalotaszegi Méra például olyan közel van, mint Budapesthez Dunakeszi –, ahol még használják ezt a szórakozási formát, így nekünk is kellene ilyen „városi” táncházat csinálni. Aztán 1977 februárjában valamelyik csütörtöki napra kaptunk a kolozsvári bábszínházban egy termet. Azért csütörtökre kértük, mert akkor volt a széki cselédlányok kimenője. A zenei líceum épülete pont szemközt állt a „sziki” parkkal, ahol a legények udvaroltak a széki lányoknak. Amikor kijöttünk az iskolából, mindig találkoztunk velük. Innen jött az ötlet, amikor nyitottunk, hogy elhívjuk párukat. A legelső táncházban még én is tanítottam táncot. Táncolni ugyanis sokkal jobban tudtam, mint a többiek, mert Szováton gyakran tartottak lakodalmat, s mivel nagy a család – édesanyámnak tizenegy testvére volt –, rengeteget jártam lakodalmakba, ahol aztán elég jól megtanultam. A kolozsvári táncházba – miután híre ment – kezdtek járni fiatalok, falusiak is. A magyarok magyar közösségeket kerestek, diszkóba nem jártak, mert a románok és a magyarok között gyakorta törtek ki verekedések, ezért legfeljebb lakásban tartottak diszkót. A fiatalok szívesen bejöttek a táncházba, s hozták magukkal a táncukat, nekik köszönhető, hogy a széki után rögtön bevezettük a kalotaszegi, majd a mezőségi rendeket is.
– De a táncház megnyitása előtt meg kellett tanulniuk népzenét játszani, hiszen azt nem tanították a líceumban.
– Amikor elhatároztuk, hogy mi is táncházat csinálunk, Lajtha széki gyűjtése adódott a tanulásra, amely hangzó és írott anyagból áll. Mi, akik tudtunk kottát olvasni, utóbbiból gyakoroltunk. A székiek is segítettek, mikor hallották, hogy miként játszunk. Aztán a cigányokhoz is elmentünk, s mondták, hogy nem egészen így van. Elnézőek voltak velünk, de dicséretet nem kaptunk. Elég kutyaütők voltunk. Láttuk, hogy másként fogják a hegedűt és a vonót: megmarkolták betörött csuklóval, számunkra úgy tűnt, hogy idétlen tartással muzsikálnak, de szép hangokat adtak ki. Próbáltuk utánozni őket. Én meg a zenekarban végigjártam a szamárlétrát. Behívtak minket egyszer a kolozsvári rádióba nyilvános felvételre, közönséggel. Nekem kellett volna kisbőgőznöm, de ilyen hangszert nem találtunk, ezért csellót vittünk. Föltettem egy hokedlire, s úgy játszottam, ez volt a bőgős múltam. Széken azért kisbőgőt használtak, mert a zenekart felrakták egy dobogóra, s az alacsony plafon miatt nagybőgő nem fért volna el. A zenészeket azért kellett felültetni, hogy a hang a táncolók fölött szálljon, s mindenkihez eljusson a fejek fölött. A rádiófelvétel után rögtön brácsás lettem, majd a táncoktatói, bőgős-brácsás pályafutásom után – röpke hat hónap alatt –, 1977 szeptemberében már a Bodzafa prímása voltam. Az első táncház létrejöttét Könczei Ádám szorgalmazta, a táncházmozgalomban aztán fia, Árpi lett a kezdeményező. Tudott blockflötézni, ezért furulyált, de ez nem nagyon jött be, ezért a táncokat tanulta meg, s kitűnő táncos vált belőle.
– Mit szóltak az iskolában ahhoz, hogy belemélyedtek a népzenébe?
– Gutmann Mihály bácsi, az osztályfőnökünk, aki karmester is volt, nem nézte jó szemmel az új hegedűtechnikánkat, mert minden klasszikus szabályt felrúgtunk. Ezért gyakran kaptunk intőket, fenyítéseket, mert elég sokat hiányoztunk is az iskolából, hiszen többek között gyűjteni is jártunk. 1977 szilveszterén például tíz napot töltöttünk Gyimesben, többek között Zerkula János cigányprímásnál. Elég sok évbe került, amíg tanárunk ráébredt arra, hogy érték volt, amit tettünk, s most már büszke ránk. No persze mi akkorra már büszkék lettünk, hiszen 11–12. osztályos korunkra sztárocskákká váltunk. A romániai magyar tévé hetente egyszer sugárzott háromórányi műsort, s majdnem minden adásban szerepeltünk, ami jót tett népszerűségünknek. Hívtak bennünket irodalmi estekre, kiállításmegnyitókra. Tizennyolc-tizenkilenc évesen már lemezen is szerepeltünk. Romániában évente összesen két-három magyar nyelvű lemez jelenhetett meg, de ebben elvétve volt hagyományos népzene. Ezért volt nagy dolog, amikor kiadták az első táncházlemezt az öt akkori zenekarral.
– Mit hozott önnek a romániai rendszerváltás?
– Kilencvenben családommal átköltöztünk Németországba, de közben megvetettem itt az ágyamat. A feleségem rokonsága kinn lakik, s ott született a kislányunk, Kölnben, így ő német állampolgár. Amikor világra jött, rögtön eldöntöttem, hogy Magyarországon telepszünk le. Mondták ugyan, hogy szedjük meg magunkat, de úgy gondoltam, ha hosszabb ideig kinn maradunk, akkor ott ragadunk, s a feleségem csellistaként talál magának munkát, ám én a magyar népzenei tudásommal nem élek meg, más szakmát kell tanulnom. Ezért Magyarországra jöttünk, amúgy is hívtak a Vasas táncegyüttest kísérő Malév Kamaráshoz. Amikor viszont Zsuráfszky Zoltán 1992-ben átvette a Budapest táncegyüttes vezetését, az akkori zenei vezető (aki még a hőskorban brácsásom volt a Bodzafában), Kelemen László hívott prímásnak. Így kerültem a táncegyütteshez, amely később beépült a Honvéd Együttesbe, s tizenhét éve én vagyok a zenekar vezetője.
– Időközben saját zenekart is alapított.
– A Gázsa-zenekart 1993-ban hoztam létre, de eredetileg nem volt neve. Aztán, mint ahogy a Gázsa név rám ragadt, úgy a zenekarra is ráragadt az én nevem. Miként a falusi zenekarokat is a prímás után nevezik el.
– Nyáron ismét meghívták a Gázsa-zenekart az Egyesült Államokba. Milyen érzésekkel tértek haza?
– Óriási élmény volt ez a koncertsorozat és tábor. A Bush-kormány miatt az egész világon Amerika-ellenes hangulat alakult ki, de az emberek nem cserélődtek ki. Nagyon kellemes meglepetést okoztak nekünk, közülünk jó néhányan előítéletekkel vágtak neki a turnénak, s kellemesen csalódtak. Vendéglátóink nagy szeretettel fogadtak, odafigyeltek a kívánságainkra, a tenyerükön hordoztak bennünket. A koncertkörút után népzene-néptánc táborban voltunk Michigan államban, ahol az Egyesült Államokban született magyar anyanyelvű állampolgárokból és Erdélyből elszármazott magyarokból, no meg „tiszta bennszülött” amerikaiakból állt össze a közönség. Nagy érzékenységgel fogadtak bennünket, mert jelenlétünktől honvágyuk enyhülésére számítottak. Sok emberrel összebarátkoztunk, azóta a lányom és a feleségem interneten tartja velük a kapcsolatot, s legközelebb ők jönnek majd, mégpedig az idei táncháztalálkozóra, és nálunk fognak lakni nyolcan–tízen. Érdekes, hogy a tengerentúlon a táncházvonalat képviselők magyar neveket vesznek fel; Japánban is van például egy Pálinka együttes. A washingtoni Tisza együttes vezetője pedig tősgyökeres amerikai, nem is tud magyarul, csak beleszeretett a népzenénkbe. A Gázsa-zenekar 2004-es amerikai turnéja során sok táncházban muzsikáltunk. Meglepődtünk, amikor megrendelték tőlünk a programot úgy, hogy tizenkét perc palatkai szökős, hét perc ördöngösfüzesi fogásolás, nyolc perc széki magyar, és így tovább. Azaz nem egy tájegység vagy falu táncrendjét kellett egy óra alatt végigjátszani, mint Magyarországon vagy Erdélyben, hanem egy-egy táncot a megadott ideig. Nem mindenki ismer ugyanis minden táncot, s azért kérték így a programot, hogy mindenki tudjon legalább egyszer táncolni.
– Milyen terveket forgat a fejében?
– Mint említettem, az idén ötvenévesek leszünk mi, az erdélyi táncházmozgalom úttörői, Könczei Árpád, Székely Levente, Szalay Zoltán s rajtuk kívül még a fél osztály. Ebből az alkalomból azt terveztem, hogy Erdélyben ünnepeljük meg májusban ötvenéves évfordulónkat, amelyre meghívjuk a csapattársakat: a zenész és táncos barátokat s akik ott voltak az elindulásakor. Gondolok itt Kostyák Alpárra, Cucusékra, Panek Katira, a Barozdára s a többi veteránra. Helyszínként a válaszúti Kallós-kúriát céloztam meg, ahol nyáron tábort szoktak rendezni, de ez nem jön össze. A terem ugyanis csak május 15-én szabad, s azon a héten zajlik Gyimesben az „erdélyi zenésztalálkozó”. Ám még nem tettem le arról, hogy valahol sikerül találkoznunk.