Az idén tízéves Marvel-filmuniverzum első, fekete főszereplővel készülő darabja ennek a szerteágazó mozgalomnak a fősodorbeli megjelenése. Ennek megfelelően a készítők nem is aprózták el a mondanivalót. Wakanda új, ifjú királyának fő dilemmája az, segítsenek-e a nyomorult körülmények között tengődő afrikai és amerikai feketéken, vagy zárkózzanak el továbbra is, hogy megőrizzék Wakanda titkát. A cselekményét és fordulatait tekintve talán nem annyira erős – furcsamód az István, a királyt megidéző – történetbe egyszerre szőtték bele a titokban létező fekete utópia, Wakanda meséjét, miközben finoman vagy éppen egészen egyértelműen utalnak a világszerte szétszóródott, történelem nélkül maradt feketék évszázados elnyomására.
A filmet, illetve Wakandát átitatja az afrofuturista esztétika, miközben minden egyes vizuális utalásnak megtalálhatjuk a helyét Afrika térképén: Wakanda mind az öt törzsének ruhái, a különböző jelenetekben felbukkanó zenék, táncok, rituálék és szimbólumok mind egy-egy valóban létező afrikai kultúrára utalnak. Teszik mindezt egy olyan szereplőgárdával, amelyben a fekete férfi- és női színészek tucatjai mellett mindössze két fehér mellékszereplő kap helyet, zenéjét pedig a kortárs hip-hop legnagyobb sztárja, Kendrick Lamar jegyzi. Ehhez hozzájön még az is, hogy a szokásokkal ellentétben ezt a mozit alig próbálták a többi Marvel-filmhez kötni, így önmagában is megállja a helyét, és leginkább állásfoglalásként, az afrofuturizmus tézisfilmjeként értelmezhető.
– Az „otthon” szó a hétköznapi értelem mellett azt a helyet is jelöli, ahonnan jöttél. Számos afroamerikai számára ez nehezen megfogható fogalom, mert egyszerűen nem ismerjük az otthont. A rabszolga-kereskedelem eltörölte a neveket, az identitásokat, és fájdalmas módszerekkel kulturális amnéziát erőltetett ránk. A Fekete Párduc többek között az otthon illúzióját adja meg olyanoknak, akik számára az ismeretlen – írja Marc Bernardin, a SyFy Wire újságírója a film kapcsán.
