Pilinszkyvel is mennyit ültem a Belvárosi kávéházban!

Ágh István költő Füst Milán egyetemi óráiról, a falu tönkretételéről és a rendszerváltás hibáiról.

Ez számos változást hozott a testvéreimhez képest. Pápa húsz kilométerre volt tőlünk, és oda lovas kocsival is szokás volt járni, a kétszer olyan távol fekvő Tapolcára viszont bonyolult közlekedéssel lehetett csak eljutni. A városban egyébként remek, fiatal tanári kar fogadott, és eleve a Balaton-felvidéken élni is nagy csoda volt számomra. Vasárnaponként a Szent György-hegyre kirándultunk. Barátaim a földműves és a vízi világ emberei voltak, akik 1952-ben nem a badacsonyi villákból, hanem a szegénységből kerültek középiskolába. Persze a villákból érkezők is nagyon rendes emberek voltak. Aztán jött az ELTE bölcsészkara, ami megint csak életem szép időszaka volt, még ha a kor maga szörnyűnek is bizonyult. Második budapesti hónapomban, október 25-én megsebesültem a Parlamentnél, ez pedig megváltoztatta a világhoz való viszonyomat.

– A már említett Bertók László mondta, hogy miután lecsapott rá az ÁVH, édesanyja úgy gondolta: ha versekért elviszik, akkor inkább ne írjon verseket. Ön is kezdte ekkoriban érezni, hogy a költészet nemcsak kiteljesedése lehet egy alkotó embernek, de fegyver vagy veszélyforrás is?
– Valóban nagy szerencsétlenség volt, ami Bertókot érte. Még azokat a verseit is olvastam, amelyekért elvitték, és hát még csak nem is voltak azok olyan túlzottan lázadó költemények. Hogy lehetett az ÁVO-nak egy gimnazista gyereket sötét, föld alatti lyukban tartania? Meg is betegedett ott, ráadásul egyetemre sem vették fel. Aztán bevitték az osztályidegenek katonai különezredébe, ahol úgy bántak velük, mint a rabokkal. Szóval teljesen meghatározta az életét ez a fiatalkori „csíny”. Engem szerencsére elkerültek a hasonló atrocitások. A műveimmel sem volt különösebb probléma, pedig egy március 15-ei gimnáziumi versemben még ilyen sor is szerepelt: „pirosságodat most is takarja nyomdafesték”. Mint Ferenc József idejében, akkor sem lehetett rendesen megünnepelni a forradalmat. Felolvastam ezt a verset, de nem volt belőle problémám. Félreértették, vagy nem is figyeltek oda.

– Pedig már első kötetének is Szabad-e énekelni volt a címe, ez azért 1965-ben sajátos jelentésárnyalatokat kaphatott.
– Három értelmezését is lehetett találni. Egyrészt a karácsonyi népszokásban így indult a belépő a kántálásnál: szabad-e énekelni? Másfelől: szabad-e egyáltalán ebben a világban énekelni? Harmadikként pedig közelebbről: szabad-e akkor, amikor ilyen szörnyű dolgok történnek? Mindenki azt értett belőle, amit akart. Nagy összekacsintások voltak akkor, nem az volt a jellemző, hogy világosan elkülönülnek egymástól a kommunisták és az ellenük lévők. Tapolcai tanáraink is a régi rendszerben indultak, de már az újban kellett boldogulniuk. Jöttek persze újak, de köztük is egy igazi kommunista volt, a többi polgári gondolkodású tanárember.

– Ebben a kötetben szerepel a Vers haza című költeménye is, amelyben azt olvassuk: „Tehetetlen a szeretet, ha már / sorsotok nekem nem jutott örökbe. / Ami röptével minket összekötne / hol az a szélvész, hol az a madár.” Szintén utalt mindez az életében történő váltásra, a faluból városba költözésre.
– Azt már a téeszszervezés előtt lehetett érezni, hogy nincs igazán jövője a parasztnak; szüleim is így látták. Sorsom arra predesztinált, hogy ne legyek azzá. Nem arról van tehát szó, hogy otthagytam a szüleimet, hanem hogy az egész tönkretett parasztságot kell siratni. A falu azért is ilyen kihalt, mert már az ötvenes évek elején, amikor a beszolgáltatások zajlottak, olyan rendeleteket hoztak, amelyekbe nem volt nehéz belehalni. Sokan elmentek az iparba, Pestre, és elhelyezkedtek, ahol tudtak, textiliparban, vagy éppen a rendőrségen. Mindig csak az volt, amit József Attila is írt: „Hol lehet altiszt, azt kutatja, / holott a sírt, hol nyugszik atyja, / kellene megbotoznia.” A falu teljes lepusztítását láthattuk, ami egy ország tönkretételét is jelentette. A kommunisták gyűlölték a parasztot, mert független volt, hát meg kellett törni. A szülőktől, családtól való elszakadásom így általánosabb érvényű tudott lenni.

 – Juhász Ferenc beszélte aztán le róla, hogy újra vidékre menjen dolgozni az egyetem után. Ez jó döntésnek bizonyult?
– Nem lehetett másként. Íróként vidékről indulni elképesztően nehéz. Említhetném Bertókot, aki most is Pécsen él. Ott a kulturális élet korábban még jobb is volt talán, mint Pesten: vegyük csak a pécsi balettet, a bábszínházat vagy a teátrumot a maga fontos darabjaival. És mégis, Lacinak is rendkívül nehéz volt elindulnia. Juhász Ferencnek egyébként csak megemlítettem az ötletet, de ez nem olyan, mintha ő döntötte volna el a sorsomat. A veszprémi könyvtárba hívtak volna az olvasószolgálat vezetőjének. De nekem szükségem volt egy olyan szellemi környezetre, amelyet vidéken nehezebb megtalálni. A Hungária kávéházban szinte az egész magyar irodalommal megismerkedtem, ahol az első alkalommal már kezet foghattam Tersánszky Józsi Jenővel. Pilinszkyvel is mennyit ültem a Nárcisz presszóban vagy a Belvárosi kávéházban! Vagy ott volt Kondor Béla köre, az avantgárd Erdély Miklós, a festők, mint Barcsay Jenő, a zenész Vujicsics Tihamér, Dávid Gyula és testvére, Dávid Károly, a Népstadion tervezője. Ez sajnos olyan világ volt már, ahol nem volt Kolozsvárunk vagy Pozsonyunk, megszűntek a régi fontos szellemi gócpontjaink.

– És ott volt aztán a bölcsészkar: még Füst Milán legendás óráit is hallgatta.
– Nagy szerencsém is volt, hogy ott lehettem. Neki szintén, hogy mindezt hagyták neki. Hiszen teljesen felforgatta azt a szocialista esztétikai szemléletet, amelyet akkor Lukács György határozott meg. A legkevésbé sem a szocialista realizmus téziseit mondta fel. Lukácsnak persze tanszéke lehetett, míg Füst csak vendégelőadó volt minden szombat délután.

– Szokták azt is mondani, hogy élményszámba mentek az előadásai.
– Déry Tibor Ítélet nincs című könyvét érdemes fellapoznunk, hogy képet kapjunk róla. Írni vonultak el Dubrovnikba a harmincas években: Füst valami prózát, Déry A befejezetlen mondatot. Utóbbi aztán felrajzolta a ripacs, a nagy játékos arcélét. Füst az egyetemen is végig ilyen volt. Mégis védettséget kapott, szabadon taníthatott, nem mertek vele semmit kezdeni. Rajta kívül a Nyugat első nemzedékéből már csak Tersánszky volt életben. Mi tolongtunk az óráin, ő pedig elvarázsolt bennünket. Amikor 1956 végén, a következő év elején kijárási tilalom volt, a portás rendőrökkel fenyegette, hogy hagyja már abba az óráját. Mert annyira belemerült, hogy nem volt hajlandó befejezni. Látomás és indulat Shakespeare drámáiban címmel tartotta előadásait, csodálatos élmény volt.

– Aztán már olyanokkal haladt együtt, mint Tandori Dezső vagy épp a különféle avantgárd alkotók. Kik hatottak a leginkább önre?
– Az első órán már egy csoportban voltam Orbán Ottóval, aki elvitt az alkotókörbe. Ott megismerkedtem Székely Magdával, Ladányival, Tóth Judittal. Tandorit is itt ismertem meg. Mindegyikből lett valaki. Tandori egyenesen megváltoztatta a prozódiát. Az utána jövők sokban követték őt, a prózaiasodott költői kifejezés művészetét, amely mégsem az ő találmánya volt, hiszen William Carlos Williamstől T. S. Eliotig többeket említhetnénk. Bátyámmal egyébként a korkülönbség miatt egészen mást láttunk a világból. Rám Sinka volt nagy hatással. És Nagy László és Juhász lírai forradalma. A Nyugathoz közelebb álltam én. A Nyugat-féle gondolkodáshoz tértem meg akkor, amikor elképzelhető, milyen volt az irodalomoktatás. Professzoraim a magyar szakon mind kommunistaként lettek kinevezve. Vegyük csak Tolnai Gábort, Pándi Pált, Bóka Lászlót vagy Sőtér István miniszterhelyettest. Nem az irodalom, mint inkább a politizált irodalom volt a tananyag.

– Budapesten aztán a külvárosok világa felé fordult, ami megjelent a költészetében is. Az elmúlt évtizedekben milyen változásokat tapasztalt a külvárosok életében?
– Szögezzük le: számomra az élmény rendkívüli fontossággal bír. Ezt már csak azért is ki kell emelni, mert mostanság ki akarják söpörni a költészetből, miközben élmény nélkül nincs emlék, emlék nélkül nincs művészet. Élményeim egy időben odakötöttek a külvároshoz, az első kötetemben így természetesen akadnak ilyen versek. Építőipari vállalatoknak a könyvtárait vezettem, így állandóan bolyonganom kellett a prérin, bejárva külső Zuglótól Soroksárig és a csepeli végekig. De nem laktam külvárosban, máskülönben talán más élménnyel is gazdagodhattam volna. Általában ilyen helyeken éltem, mint most itt, a Lágymányoson.

– A rendszerváltás környékén számos folyóiratnál dolgozott, később pedig a Hitelnek is munkatársa lett.
– A Hitelnél 1997-ig nem voltam státusban. Könyvtárban viszont dolgoztam hét évet az elején, hiszen meg kellett élni, családom volt. Majd a Munka című folyóirathoz kerültem, amely a kommunizmus bugyra volt. Arra a hetvenes években jutottam, hogy megpróbálkozhatom már a szabadúszással. Jegyeztem prózát, szerkesztettem műsort a rádiónak, fordítottam. A honorárium akkor kimondottan jó volt. Ezt persze nem a korszak dicséreteként, csupán jellemzőjeként mondom. Az Élet és Irodalom-beli versekért egyhavi fizetést adtak például. Aztán József Attila-díjat is kaptam 1969-ben. Ezt akik adták, általában komolyabban vették, mint akik kapták. A szabadúszás addig ment, amíg lehetett. Nyugdíjazásom előtt két évvel lettem a Hitel munkatársa. Akkor már alig fizettek a megjelenésekért, volt, hogy könyvet adtak helyette. Régebben bezzeg két kötetem árából befizethettem egy OTP-lakást Zuglóban.

– Ma már nehéz idők járnak viszont a folyóiratokra. Kevesebbet is olvasnak az emberek? Nemcsak az állami támogatás apad, de alig vesz valaki nyomtatott irodalmi lapot.
– Nem rendszer-, inkább korszakfüggő ez. A Gutenberg-galaxis pusztulását legalább negyven éve pedzegetik. Persze akadnak másféle változások is. A rendszerváltás előtt például az irodalomtól várták még az igazság kimondását az olvasók. És volt, aki ezt meg is tegye. Nagy László, Csoóri Sándor például, de akadtak mások is. Az író-olvasó találkozók akkor ünnepi eseménynek számítottak még. Aztán mindez megváltozott. Csoóri Sándorral voltunk találkozón Székesfehérváron a kilencvenes évek végén, ő már egy évtizeddel korábban is járt abban a teremben. Ezúttal viszont a színpadon elfértek volna a megjelentek. Szomorúan mutatta, hogy tíz éve csüngtek az érdeklődők az erkélyeken, be sem fértek a terembe. Az irodalom azóta kis szigetekre szorult vissza.

– Az irodalmon belüli kultúrharcok viszont tovább élnek, elég csak a Kárpát-medencei Tehetséggondozónak juttatott állami milliárdokat említenünk.
– Az ilyesmihez nem szívesen szólok hozzá. Amennyit tudok, az kevés a megítéléshez. Azt viszont tapasztalom, hogy az érdek irányít, így az ellenzők is sokszor ennek jegyében beszélnek. Pusztán azért, mert nem ők a kedvezményezettek. A legtöbb kultúrharc nem a kultúra jegyében, hanem a szellemi érvényesülés, az anyagiak miatt folyik. A népi-urbánus, nemzeti-globalista ideológia leple alatt mindenki teret követel magának, a porondon kíván ott lenni. Most ez van, aztán nem ez lesz, és így megy ez tovább.

– Nem lenne jobb mégis, ha másként lenne? A rendszerváltástól is sokan várták, hogy megszünteti a hasonló viszonyokat.
– Azzal rontották el, hogy nem léptették le a régi rendszer garnitúráját, nem tiltották el őket úgy, ahogy a csehek is. Akkor másképp alakult volna az egész. Ráadásul a Nyugat abban a pillanatban prédának nézte az országot, ezt mutatta az egész privatizációs folyamat. Megint a csehek jutnak eszembe: Havel visszakapta a házait. Na, itt nem kapta vissza senki. Az első győztes párt ráadásul nem lehetett győztes, mert azonnal rákényszerítették a vesztes elvárásait. Harminc év alatt sajnos csak távolabb kerültünk a bécsi jóléti ideáltól.

– Erőteljesebb múltfeldolgozás, lusztráció esetén kevésbé élne az a mentalitás, hogy „ti sem voltatok jobbak”?
– Most választási kampány van, mindenki azt mond, amit akar. Csak nem feltétlenül kell elhinni. Helyzetünk okai közül a legfontosabb, hogy a régi rendszer visszahúzó terhével mentünk át a rendszerváltáson. Pedig nagyon lelkes voltam én is. Nem résztvevőként, politikuskodni nem is szeretek, viszont szimpátiával fogadtam az akkoriakat. És hatottak rám a változások, én is olyan szabadon írtam regényemet, a Rókacsárdát, hogy ma is föllelkesedek rajta. Ez a könyv is bizonyította, mit lehet leírni, mikor szabadságban él az ember.

Melyik a kedvenc...

...könyve? 
– Egyet nem tudnék kiemelni. Most éppen Proustot olvasom, nem először persze. Az eltűnt idő nyomábant kezdtem az elején, Swann kötetét lapozom. Ez maga a költészet. Nemrég pedig a Bovarynét is újraolvastam a női lélek művészi rajza miatt.

...zenéje?
– Ahogy a könyvek közül, itt sem tudok egyet mondani. Most a Metropolitan-féle A kékszakállú herceg várát néztem a Mezzón. Ami jó, azt mindig örömmel élem át újra.

...városa?
– Budapest, Prága, Róma, Ohrid. Különösen Róma a meghatározó, Prága meseszerű . Amikor láttam őket, a meglepetés csodája volt mindegyik a maga módján. Ohrid makedóniai ösztöndíjamat juttatja eszem fiatal koromból.