Ebből a szempontból mindegy, mit gondolunk Manning azon buzgalmáról, hogy nővé operáltassa magát. Börtönévei alatt, amellyel a hadbíróság az „árulásért” jutalmazta, a kiszivárogtatás és a nemváltoztatásért folytatott küzdelme már egyszerre határozta meg őt. Újonnan meglelt önazonosságától az sem tántorította el, hogy az operáció iránti kérelmei állandó megaláztatásokat jelentettek a katonai börtönben. Sőt. „A lázadással megszületik a tudatosság” – írja Camus, és így igaz: Chelsea a dac és az ellenállás jegyében teljesedett ki a cellák magányában. Ha nem lenne kicsit cinikus megjegyzés ebben az esetben, azt mondanám – csakhogy a tízórai szünetben fodor- és vonagabriellázó ifjútörökök is megértsék: ilyen egy talpig férfi.
Hogy végül az elnöki kegyelemmel szabadult Manning politikai pályára lépett, és – demokrata színekben – részt kíván venni a szenátusi választásokon, business as usual: ez van, amikor a lázadó azonosul azokkal az ügyekkel, amelyek nevében béklyóitól megszabadult. (Jelöltségéből persze nem lesz semmi: a demokraták fejesei gyűlölik a Wikileakset, mert úgy érzik, a szervezet által kirobbantott e-mail-botrány fosztotta meg Hillary Clintont a győzelemtől.)
Yiannopoulos viszont történet nélküli ember. Aki máris a süllyesztőbe került. A Breitbarttól tavaly kiakolbólították, és csakhamar követte őt a Fehér Házban kegyvesztetté vált Steve Bannon is. Az alt-right jól láthatóan szétesőben van. Hiába, minden forradalomban elérkezik a pillanat, amikor a Saint-Justök kora lejár.
Egy valamirevaló konferenciának pedig, úgy hiszem, illik ezzel lépést tartani.
