Chelsea és Milo

Májusban hívják meg inkább Chelsea Manninget: ha a fiatal választók megnyerése a cél, ez is menő lenne és időszerű.

Szegény Milo Yiannopoulos azelőtt nemkívánatos személy lett Magyarországon, hogy betette volna ide a lábát. A konzervatívnak hazudott botrányhőst egy budapesti konferencián látta volna szívesen vendégül a Fidesz szellemi vezérkara, de aztán a sajtópolémiát és sajátjaik ellenérzéseit látva inkább elhalasztották az egész rendezvényt.

Azt mondom, ha már így alakult, májusban hívják meg inkább Chelsea Manninget: ha a fiatal választók megnyerése a cél, ez is menő lenne és időszerű.

A meleg Milo ugyanis nem létezik. A transznemű Chelsea viszont nagyon is valóságos személy.

Yiannopoulos abban az értelemben nem létezik, hogy kiderült, csupán egy márkanév. Steve Bannon találta ki, és futtatta fel az alt-right általa igazgatott keltetőoldalán, a Breitbarton. Ezzel a Fideszen kívül legkésőbb tavaly októberben már mindenki tisztában volt, amikor is a Buzzfeed – kiszivárogtatott email üzenetek alapján – megírta, hogy Yiannopoulos cikkeit javarészt gyakornokok írják, de van egy főállású „szellemírója” is, a Breitbart egyik szakírójának személyében.

Yiannopoulos „karrierjét” kettétörte, amikor kiderült: egy eseményen elnézően nyilatkozott a pedofil kapcsolatok bizonyos válfajáról. A Buzzfeednek kiszivárogtatott anyagok azt jelzik, saját kollégáinak is elege lett belőle.

Chelsae Manning viszont nagyon is valóságos alak. Becsvágya, lelkiismerete, ha tetszik, végzete űzte, amikor nemcsak a világ, hanem a történelem színpadára is kilépett. Mindez akkor történt, amikor neve még Bradley Manning volt, és az Egyesült Államok Irakban állomásozó alakulatainak hírszerző elemzőjeként működött. A Wikileaksnek elküldött anyagai az amerikaiak által Irakban és Afganisztánban elkövetett atrocitásokat, valamint a washingtoni külpolitika cinizmusát dokumentálták. A kirobbant világbotrány pedig nagyban meghatározta a 2010 utáni események menetét a Közel-Keleten.

Az elszabaduló indulatok közepette az amerikai csapatok iraki állomásoztatásának meghosszabbítása lekerült a napirendről. Az amerikaiak távozása, valamint az általános felháborodás megágyazott az arab tavasznak, a szunnita felkelésnek és ezen keresztül a szíriai eseményeknek is. (Mindez nem Manning bűne: ő csupán meggyorsította a 2003-ban, Irak lerohanásakor behurcolt fertőzés lefolyását.)

Ebből a szempontból mindegy, mit gondolunk Manning azon buzgalmáról, hogy nővé operáltassa magát. Börtönévei alatt, amellyel a hadbíróság az „árulásért” jutalmazta, a kiszivárogtatás és a nemváltoztatásért folytatott küzdelme már egyszerre határozta meg őt. Újonnan meglelt önazonosságától az sem tántorította el, hogy az operáció iránti kérelmei állandó megaláztatásokat jelentettek a katonai börtönben. Sőt. „A lázadással megszületik a tudatosság” – írja Camus, és így igaz: Chelsea a dac és az ellenállás jegyében teljesedett ki a cellák magányában. Ha nem lenne kicsit cinikus megjegyzés ebben az esetben, azt mondanám – csakhogy a tízórai szünetben fodor- és vonagabriellázó ifjútörökök is megértsék: ilyen egy talpig férfi.

Hogy végül az elnöki kegyelemmel szabadult Manning politikai pályára lépett, és – demokrata színekben – részt kíván venni a szenátusi választásokon, business as usual: ez van, amikor a lázadó azonosul azokkal az ügyekkel, amelyek nevében béklyóitól megszabadult. (Jelöltségéből persze nem lesz semmi: a demokraták fejesei gyűlölik a Wikileakset, mert úgy érzik, a szervezet által kirobbantott e-mail-botrány fosztotta meg Hillary Clintont a győzelemtől.)

Yiannopoulos viszont történet nélküli ember. Aki máris a süllyesztőbe került. A Breitbarttól tavaly kiakolbólították, és csakhamar követte őt a Fehér Házban kegyvesztetté vált Steve Bannon is. Az alt-right jól láthatóan szétesőben van. Hiába, minden forradalomban elérkezik a pillanat, amikor a Saint-Justök kora lejár.

Egy valamirevaló konferenciának pedig, úgy hiszem, illik ezzel lépést tartani.