A középkonzolon egyébként a Hondákban megszokott, nagyon finom és minőséget sugalló működésű gombok és kapcsolók ülnek, minimális mennyiségű zongoralakkal társítva, összességében logikus és ergonomikus felépítésben. A helykínálat pedig hátul legalább olyan korrekt, mint elöl, ám a kategória egyre több modelljében feltűnő hátsó légbeömlőket itt még nem találunk. Érdekes, hogy míg a hazai bemutatón próbált, jobban felszerelt, állítható hátsó futóműves példány kényelme a rugózás keménysége miatt nem volt maradéktalan, ám a tesztelt, hagyományos futóművel szerelt példány közel sem éreztük olyan feszesnek.
A csomagtér pedig a maga 624 literes űrtartalmával valóban hatalmas, sőt a padlót felhajtva méretes üreg csábít csempészkedésre – nyilván emiatt a pótkerékről le kell mondanunk. A csomagteret sík falak határolják, két oldalt pedig hálós zsebek növelik a praktikumot. A szatyrok, táskák számára kialakított akasztókat, füleket sajnos nem találunk, pedig egy ilyen méretes puttonyban elkélne belőlük néhány.
A tesztautó a fent említett, 1,8 literes, szívó benzinmotorral érkezett meg hozzánk, amelyet már jól ismer mindenki, hiszen régóta tapossa a Hondánál az i-VTEC motor az élet országútját. A folyamatos csiszolgatás és a környezetvédelmi előírásoknak való megfelelés kényszere azonban elvette a szívómotor régebben tapasztalt varázsát, avagy élénkségét.. A hozzá kapcsolt váltó rövidsége és a szívómotor kifinomultsága nyomán már 50 km/h alatt kapcsoltatja velünk a váltásjelző a hatodik fokozatot, amelyben 100-nál már a 2500-as percenkénti főtengelyfordulatot is túllépjük picit.
Karakterre egyébként szerethető a klasszikus értékeket felmutató szívó benzines, de az ércessége, a harapóssága a már említett okok miatt megkopott az évek során. Ráadásul fogyasztásban sem veszi fel a versenyt a konkurensekhez kapható turbómotorokkal.
