Igaz ugyan, hogy Lót felesége sóbálvánnyá változott az Írás szerint, amikor a bűnös városból távozóban a tiltás ellenére sóvárogva visszanézett, talán nem jelent ekkora veszélyt, ha visszapillantunk a lassan mögöttünk hagyott esztendőre. Szent András napjával kezdődően egyébként is eljön a számvetés ideje, és Szent Miklós után megkockáztathatjuk a számadást is, legalább így, magunk között. Mert tudnunk kell, meddig jutottunk utunkon ahhoz, hogy meglássuk, merre kell tovább mennünk.
Elsőként talán tegyük föl azt a kérdést: megijedtünk-e?
Gyerekkoromban soha nem értettem, miért mondják mindig azt a felnőttek, hogy jobb félni, mint megijedni. Azt gondoltam, az ijedtség csak pillanatnyi, könnyebben elviselhető, mint a folyamatos félelem. Ma már tudom, hogy a félelem óvatossá tesz, felkészít a várható legrosszabbra is, így eleve kizárja az ijedtséget. Míg megijedni azt jelenti, hogy kiszolgáltatottá válni a nem várt, előre nem látott dolgoknak. Édesanyám mindig azt mondja nekem, amikor a szokottnál is hevesebben küldöm el a posztkommunistákat melegebb éghajlatra, hogy ne csináld kisfiam, még visszajönnek, és akkor mi lesz veled!
Ő fél. Zsigereiben hordozza ezt a félelmet, amióta azért imádkozott a nagymamámmal minden nap, hogy Kádár legalább ne akassza fel a bátyját, hogy ott találják még hét év múlva is a váci börtönben élve. Én azt szoktam válaszolni, ne félj mama, éppen azért kiabálok, hogy soha ne térhessenek vissza. Az idén sajnos két választáson is azt kellett tapasztalnom, hogy nem voltunk elég hangosak, nem voltunk elég hatékonyak. Így fordulhatott elő, hogy Bayer mester szavaival élve felült a halott, és Dobrev Klárák, Cseh Katalinok meg Donáth Annák kerülhettek az Európai Parlamentbe Magyarország, a HAZÁNK képviseletében. Ősszel pedig a szó legszorosabb értelmében visszajöttek Budapesten, a nemzet fővárosában, és még jónéhány helyen. Vártuk ezt? Láttuk előre? Ismerjük be, hogy nem. Megijedtünk tehát, ahelyett, hogy kellő óvatossággal féltünk, és aszerint cselekedtünk volna.