Nem vagyok abortuszellenes. Az abortusz egy vívmány, amely arra szolgál, hogy a nemi erőszakban fogant gyermek ne szülessen meg, ha azt az áldozat nem akarja. Vívmány, amellyel a fogyatékos magzat életét a közösség azok kezébe helyezheti, ahol a döntés életről vagy halálról ilyen esetben megszülethet: a szülők kezébe. És vívmány, melynek révén ha az anya élete veszélyben van, az orvos közbeavatkozhat, életet menthet. Azt azonban nem tudom elfogadni, hogy az abortusz a fogamzásgátlás utolsó védvonala legyen. Ha elszakadt az óvszer, ha már késő bevenni az esemény utáni tablettát, még mindig van egy joker a pakliban: az abortusz. Ez pedig nem helyes. Felelőtlen és embertelen működés.
Az élet erőszakos kioltása bűn. Legyen az áldozat akár bűnöző, akár egy bűntelen magzat arccal, szívvel, aggyal, szemmel, vércsoporttal, kezekkel és lábakkal, akit az emberi közösség azért foszt meg a legalapvetőbb jogtól, az élettől, mert még az anyja testében van. Nem tud sikoltani, nem tud tiltakozni, amikor apró testét szétszaggatják a kórházban – ahová az emberek gyógyulni járnak, őt kimetszik, mint egy tumort.
Az abortusz elleni érvelésnek ezen a pontján mindig ugyanaz történik: véget ér a diskurzus, mert két olyan nézet áll szemben egymással, melyek védelmezői a másik felet ki akarják rekeszteni a civilizációból. Már nem védtelen magzatokról és tragikus helyzetű nőkről van szó, hanem karaktermészárlásról, örvénylő gyűlöletről és politikai számításról. Több okom is van arra, hogy kilépjek ebből a törzsi táncból. A legfőbb az, hogy látom a másik oldal igazságát, értem a humánus megfontolásokat, és tisztában vagyok azzal, hogy egy olyan jövő, amelyben a hatalom ugyanúgy tiltja az abortuszt, mint száz éve, nem kevesebb, hanem több szenvedést ígér: csecsemőgyilkosságokat, orvosi felügyelet nélkül végzett műtéteket, megnyomorított magzatokat, fertőzésben elhunyt lányanyákat, tönkrement életeket, depressziót és öngyilkosságot.
Számomra a napnál világosabb, hogy az abortusz gyilkosság. Csakhogy nem vagyok fanatikus, és nem akarom addig követni ennek az igazságnak a jéghideg parancsszavát, míg a társadalom arra nem kényszeríti a megerőszakolt nőt, hogy az erőszak következményét márpedig hordja ki. Úgy hiszem továbbá, hogy semmilyen földi hatalomnak nincs joga megtiltani, hogy a szülők elhajtsák a fogyatékos magzatot, ahogy az anya életét sem kockáztathatja annak beleegyezése nélkül senki ember fia. Ha pedig mindenáron meg kell jelölni egy konkrét pillanatot, amikor már védeni kell az életet, az nem lehet később az első szívdobbanásnál a terhesség harmadik hetében – nem pedig annak harmadik hónapjában, amikor egy abortusz ma Magyarországon törvényesen elvégezhető.
Szeretném, ha a jelenlegi szabályozás hívei is megértenék, hogy a kiszolgáltatott magzat védelme nem a nők elnyomásának eszköze. Szeretném, ha megértenék, hogy nem lehet humánus társadalmat építeni ott, ahol egy magzat élete ennyit ér. Egy ilyen társadalom nem tud felnőni a szexualitással járó felelősségéhez, de alapvető szolidaritást sem tud tanúsítani, hisz a legvégső szentséget, az emberi életet is eltapossa saját érvényesülése, fogyasztása és kényelme oltárán.
Egy új abortuszpolitika azonban nem azzal kezdődik, hogy az állam tilt, hanem azzal, hogy egyrészt ingyenessé teszi a fogamzásgátlást, másrészt megkönnyíti az örökbe adást: pénzt kínál azoknak az anyáknak, akik kihordják gyermeküket, hogy aztán örökbe adják meddő házaspároknak. Egy új abortuszpolitika azzal a szociális biztosítékkal kezdődik, hogy a gyerekvállalás a jövőben sem szegénységet, sem megvetést nem jelent, majd olyan oktatási rendszerrel folytatódik, amely az újszülött világrajövetele után annak a közösségbe való harmonikus beépülését biztosítja. Aztán, ha az ehhez szükséges politikai akarat és pár napnyi parlamenti munka megvalósul, a magyar társadalom végre lemoshatja kezéről a vért, és megvédheti azokat a polgárokat, akiknek a lakóhelye egyszerre Magyarország és az anyaméh. Hiszem, hogy számítanak ránk.
