Egy ágyban az ellenséggel

Köztem és Klára közt világok feszülnek, és nemcsak mert ő nő, én meg férfi vagyok.

Érdeklődésem persze aligha csak a fentieknek szólt, Klára ugyanis káprázatosan szépséges és elképesztően értelmes hölgy. Nem bírtam magammal, és felhívtam újra: mi lenne, ha leülnénk barátilag beszélgetni háborús retorika és mansplaining nélkül. A Gozsdu-udvarban találkoztunk, és azon kívül, hogy mélyen dekoltált ruhát viselt, azzal is lenyűgözött, hogy még mielőtt az asztalhoz ültünk, közölte, szeretné, ha külön fizetnénk – tudja, hogy ez általában a kedvesség és a nagyvonalúság jele a férfiak részéről, de egyrészt nincs rászorulva, másrészt ez egy patriarchális gesztus, ami prostituálja a nőket. Pontosan ugyanezt vallom, úgyhogy pillanatok alatt megtaláltuk a közös hangot, ahogy később a közös értékeket is a társadalmi szolidaritás, a környezetvédelem vagy a marihuána legalizálása terén.

A gendertematikát a későbbi randik során is tudatosan kerültük, időről időre mégis sikerült konfliktusba keverednünk. Megismerkedésünk első hónapjában vettem két repülőjegyet Párizsba – abban bíztam, hogy a közös hotelszoba a szexre is alkalmat teremt, de sajnos első nap a Notre-Dame székesegyház felé sétáltunk, ahol Klára azzal szembesült, hogy az ő kritikája az egyházak működésével kapcsolatban sokkal radikálisabb, mint az enyém, aki még csak a nők megfélemlítésére szolgáló fallikus szimbólumokat sem látom a templomtornyokban, ahogy azt sem gondolom, hogy a keresztény tanok súlyosan nő- és egyenlőségellenesek volnának. Azt már megtanultam, hogy ilyenkor tilos érvelni vagy bármilyen egyéb módon a mansplaining csapdájába esni, inkább biztonságos hellyé kell tenni azt, ahol vagyunk, és gyorsan elmenni mondjuk sétálni pár órára, amíg Klára megnyugszik, és amíg bennem is eloszlik a kényszer a vitára. Mire este visszaértem a hotelszobába, Klára már aludt, és a következő két napban nem is nagyon szólt hozzám – nemhogy a testi kapcsolat, még a gondolatok cseréje is beláthatatlanul messzire sodródott.

Úgy szálltunk le a repülőről, hogy kimondatlanul is biztos lehettem a tartós harag tényében. Kivert kutyaként vánszorogtam haza, és hol a saját hülyeségemet, hol Klára elborult gendervallását vádoltam magamban a sötét és mély depresszióért, ami sok tonna acél súlyával nehezedett a lelkemre. Sírni akartam, vagy verekedni, meghalni vagy bulizni – és mindezeket egyszerre. És mindet Klárával. Most tudatosult csak bennem, hogy mennyire beleestem.

Egyszer csak megszólalt a csengő – legcsodásabb meglepetésemre Klára állt az ajtóban, és így szólt: „Ne haragudj rám, kérlek! Ezt túlreagáltam. Értsd meg, nekem nagyon fontos az egyenlőség, nagyon fontos, hogy a nők elnyomásának egyszer majd véget vessünk, és borzasztóan zavart, hogy az az ember, akivel meg akarom osztani az életemet, ilyen érzéketlen és tudatlan legyen – pedig csak arról van szó, hogy nem olvastál még eleget a genderkutatásokról. Minden kérdésedre ott van a válasz abban a sok száz könyvben, amit feminista szerzők írtak a patriarchátus működéséről. Majd idővel elolvasod ezeket, és megértesz mindent.”

Nem is hagyta, hogy válaszoljak, szelíd erőszakkal magához rántott, megcsókolt, majd játékos durvasággal a hálószoba felé lökdösött. Egy perc múlva már az ágyon voltunk. Amikor ösztöneimnek engedve megpróbáltam ráfeküdni, Klára váratlanul rám kiáltott: „Meg ne próbáld! Ez a pozíció nettó erőszak: a férfi van felül, a nő meg kiszolgáltatva tűri, hogy az belehatoljon a testébe.” Nem mentem bele semmilyen vitába, megadóan a hátamra feküdtem, és próbáltam kedvesen magamra húzni – legyen csak ő felül, hadd irányítson, nekem így is tökéletes. „Nem. Én sem lehetek felül – mondta kedvesen. – Ha így szeretkeznénk, akkor az én társadalmi nemem férfi lenne, a tiéd pedig nő. Ez így is nő elleni erőszak, csak így még agresszorrá is válnék.” Elképedtem: hát miként kell politikailag korrekt módon csinálni ezt? – ült ki arcomra a tanácstalanság. „Nyugi, elmagyarázom: először is mindketten az oldalunkra fekszünk.” Táskájából váratlanul egy közepes méretű műpéniszt vett elő. „Ez az eszköz arra szolgál, hogy a szexualitást egyenlően és előjogok nélkül tudjuk megélni. Behatolásra befogadás, befogadásra behatolás a válasz.” Az új póz, a segédeszköz és Klára zavarba ejtő tapasztalata életem legnagyszerűbb szexuális élményével ajándékoztak meg.

Másnap reggel olyan boldog és kiegyensúlyozott voltam, mintha a szüzességemet vesztettem volna el – és bizonyos értelemben ez is történt. A genderelmélet működik, és élvezetes – vontam le az örömteli tanulságot. A következő hetek mámoros önfeledtségben teltek. Minden annyira tökéletes volt, hogy bár a gyerekvállalás kérdésében nem jutottunk dűlőre, úgy döntöttünk, összeköltözünk. Egy nap fáradtan érkeztem haza a munkából, ő épp egy starbucksos kávét ivott – gondolom, azért hozta, mert itthon már nem volt tiszta csésze. Ránéztem: „Nincs erőm mosogatni, megtennéd, hogy megcsinálod?” Öntudatos dühvel csattant fel: „Nekem mitől lenne több erőm hozzá?” Máris megbántam a felvetést, de azért csak visszaszóltam: „Talán mert te már itthon vagy, én meg csak most érkeztem.” Csípőből jött a válasz: „Nem vagyok senki szolgája! Az én otthonomban nem lesz ingyen házimunka!”

Ezután elmagyarázta, mit jelent az „érzelmi házimunka” fogalma. Bizonyos feminista szerzők szerint ugyanis igaz, hogy ma már sok családban a férfiak is mosogatnak, főznek, takarítanak és babáznak, csakhogy még ezekben az esetekben is ki vannak fosztva a nők, hisz a férfiak által uralt társadalom nem hajlandó elismerni azt az érzelmi házimunkát, amit nők milliárdjai nap mint nap végeznek, mint megannyi önkéntes lelki gondozó. Ez a munka teszi stabillá a férfiak és a gyerekek érzelmi életét, nélkülözhetetlen és elképesztően fárasztó tevékenység, amit a társadalomnak valahogy kompenzálnia kell. Klára szerint az lenne a legméltányosabb, ha engem terhelne minden fizikai házimunka, cserébe pedig ő elvégezné a munka dandárját: az érzelmi házimunkát. „Jó, hogy pénzt nem kérsz!” – kiáltottam rá felháborodva. Ő hidegen végigmért, kivett a táskájából egy gázspray-t, amit ekkor láttam először, és higgadtan ennyit mondott: „Ha egyetlen lépéssel közelebb jössz, kiégetem a szemedet a fejedből.” Magyarázkodni kezdtem: „Csak kiabáltam, dühös vagyok, nem akarlak bántani.” De már késő volt. Monoton egyhangúsággal, már-már természetellenes érzéketlenséggel buktak ki száján a szavak: „Engem egy férfi sem fog megfélemlíteni, basszad meg magad, te beteg, erőszakos állat! Takarodj innen, holnapra elköltözöm.” Vitatkozni akartam, de fenyegetően az arcomnak szegezte a gázspray-t. Elmentem, és ő még aznap elköltözött.

Klárát azóta egyszer láttam, amikor előadást tartott a kongresszusi központban. Rám se pillantott. Végighallgattam a beszédét. Arról szólt, hogy nemcsak társadalmi nemek vannak, de „társadalmi bőrszín” is. Ha például egy cigány rendőr egy fehér férfit ütlegel, akkor a cigány rendőrnek máris fehér a társadalmi bőrszíne, miközben fizikai erőszakot követ el egy színes bőrű férfin, hisz annak az embernek, aki az erőszakot elszenvedi, a társadalmi bőrszíne nem lehet fehér. Ez esetben egy olyan gyűlölet-bűncselekményt tapasztalunk, amelyre azért kerül sor, mert az állampolgár társadalmi bőrszíne színes, míg a rendőré fehér. Ne tévesszen meg senkit a születési bőrszín, az ugyanis nem biológiai meghatározottság, hanem a különböző társadalmi hatások eredményeként változó szerep. Márpedig a társadalmakat erőszakos, fehér férfiak uralják. Ekkor éreztem először, hogy Klárával talán mégsem közös az utunk.