Schilling Árpád, Sárosdi Lilla meg a többi #mártír befolyásos emberek lesznek: kvótákat és pozíciókat kapnak, más szenvedéséből és az azt illető jogos felháborodásból tőkét kovácsolnak, megforgatják, erőműveikben hatalomra váltják. Valódi áldozatok valódi traumáin élősködnek, miközben azt hazudják, hogy a férfiak szexisták és gonoszak, az emberek pedig önzők és közönyösek. Aki vitába száll velük, aki rámutat a gátlástalan nyomulásukra és képmutatásukra: áldozathibáztató. Ha csak annyit mond, hogy az nem bűncselekmény, ami az írott jog szerint nem az: keresztre feszítik. Aki jogállamot emleget, annak átharapják a torkát, aki az ártatlanság vélelmére hivatkozik, azt szexuális bűnözőként azonosítják. Működésük az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság fennállásának legsötétebb napjait idézi.
A modern kommunikáció még információalapú volt: a közlés tartalmat és jelentést hordozott. Ahhoz, hogy zaklató vagy erőszakoló légy, a modernitás terében még zaklatni vagy erőszakolni kellett – a vádat bizonyítás, a bizonyítást ítélet, az ítéletet büntetés követte. A posztmodern kommunikáció már pusztán ingerületalapú. A posztmodern térben az az áldozat, aki elsőként mondja ki magáról, hogy ő az áldozat – zaklató és erőszakoló pedig az, akire az áldozat rámutat. Az ítéletet a lincselésre gyűlt osztagok azonnal végrehajtják.
Egy walesi munkáspárti minisztert máris öngyilkosságba hajszolt a genderinkvizíció: ha a vádak helytállóak, Carl Sargeant kifejezetten a modortalan munkahelyi csajozási kísérleteiért lakolt az életével – egyetlen ujjal sem ért „áldozataihoz”. Az ártatlansághoz többé nem járul vélelem – épp ellenkezőleg: a vádlottnak kell bizonyítania ártatlanságát, ami, mint tudjuk, jóformán lehetetlen. Az elévülés lejárt lemez – sőt: immár nem a vádlottat védi, hanem a vádat szolgálja, hisz az elévült bűnök ügyében a bíróság már nem, csakis a közvélemény tehet igazságot. És ugyan ki lehet alkalmasabb a kommentfelületek népénél az igazságtételre?
