A megvalósulásra kiválasztott terv érdeme, hogy rendet tesz a gyalogosközlekedésben. Ezt azonban minden terv megoldotta valahogy és alapvető elvárásnak tekinthető, mi másért nyúlnánk hozzá a térhez, minthogy jobban használható legyen? Mivel ez több szót nem érdemel, mehetünk tovább. További pozitív érték, hogy a tér burkolatai, anyagai megújulnak. Ez sem érdemel sok szót, az új építés új anyagokat jelent.
A győztes terv érdemei azonban ebben ki is merülnek. Az építészeti beavatkozások egyenként és együtt is megkérdőjelezhetőek. Az első és leginkább égető kérdés, miért bontják el a mostani metrókijárathoz kapcsolódó úgynevezett „lepényépületet”. A tér közepén álló épületegyüttes saját korának jó színvonalú munkája, építészeti értékét éppen a „legyező” és a hosszan elnyúló, egységes tetővel összefogott melléképület eltérő formáiból adódó, feszített egyensúly adja. Ha elbontom az egyiket, a másik önmagában értelmezhetetlen marad. Ez egyfelől az alkotó iránti tiszteletlenség, másfelől az alkotás meg nem értése. Nem állítom, hogy az épület annyira jó, hogy mindenképpen maradnia kell, de józanul gondolkozva is olcsóbb megtartani és rendbe tenni, mint újat építeni. A pozíciója pedig elég logikus: a háromszög alakú, minden irányból megközelíthető tér közepén a legkézenfekvőbb bármi kiszolgáló funkciót elhelyezni, hiszen ott útba esik mindenkinek. Nagyjából ezt a szemléletet képviselte a pályázaton 3. helyet elért terv is. A melléképület elbontása, és az itt lévő funkciók áthelyezése a Várfok utca tövébe és szintjére nemcsak nem kézenfekvő, de az is megkérdőjelezhető, hogy jól ki tudja-e majd szolgálni a sarokból a téren áthaladókat. Ugyanez igaz a tér másik sarkába kitett épületre is.
A másik probléma, ami a győztes tervből hiányzik, hogy mit kezdjünk szellemi értelemben az elhíresült „Moszkva” térrel, ami, mint mindenki tudja, kicsit koszos, kicsit sok feketemunkást lehetett itt reggelenként megvenni, kicsit sok a hajléktalan, a mutatványos és a zsebtolvaj, de azért éppúgy a „miénk”, ahogy mondjuk a kommunista múlt iránti nosztalgia is. Mit kezdjünk tehát a térrel? Adjunk neki új identitást? De mit? Legyen a régi Széll Kálmán tér megidézett változata? Legyen újra bányató? Vagy hagyjuk végre a múltat és keressünk neki új, jövőbe mutató tartalmat? A pályázat 2. díjas terve a karakteres burkolattal és bútorokkal láthatólag erre tett kísérletet. Az eredmény kicsit retró, kicsit kortárs, nekem személy szerint illik ehhez a térhez. De ha nem is pont így, akkor is: a győztes terv KÖKI-t és Allée-t idéző, ostoba világítócsíkos burkolatával Magyarországon annyira közhelyes és már fárasztó ötlet, hogy nem tudok másra gondolni, mint hogy a győztes csapat két nappal a leadás előtt értesült róla, hogy lehet pályázni a Széll Kálmán térre. Ha meg sokat spekuláltak rajta, őszinte részvétem.
A régi, térközépen álló épület megtartása könnyen megideologizálható (hiszen trend a retró), gazdaságos és logikus megoldás, a térburkolatokat, és új bútorokat pedig lenne mihez megálmodni, így izgalmas, egységes és önálló karakterrel bíró tér jöhetne létre. Mert amit jobb híján, az indoklás szerint elsősorban a megvalósíthatósága miatt győztesnek kiválasztottak, az sajnos szellemi értelemben nem létező alkotás, és logikátlansága mellett ez okozza a legnagyobb hiányérzetet vele kapcsolatban. A terv további kritikája itt olvasható.
