Gőz László mellett nem lehet szó nélkül elmenni. A zenéhez nem értek, a pénzügyi dolgok sem érdekelnek túlzottan, de a tettek és az eredmény önmagukért beszélnek, és a Budapest Music Center látogatásán valami olyat láttam, aminek nagyon lehet örülni. Korábban írtam arról, hogy lett Budapest egyik kiemelkedő klasszicista értéke egy erősen vitatható ingatlanfejlesztés áldozata, aminek során az eredeti falakból ilyen-olyan indokokra hivatkozva semmi sem maradt meg, az új szerkezetek pedig semmilyen köntösbe bújtatva sem képviselnek olyan értéket, amit a régi falak hordoztak magukban. Ezzel a szomorú történettel szemben most egy olyan fejlesztésről számolhatok be, ami építészetileg nemcsak tiszteletben tartotta a régi épületből, amit lehetett, hanem a projekt előnyére is fordította a régi falak által hordozott sajátosságokat.
Az Imre utca és a Mátyás utca sarkán található házat a XIX. században egy déligyümölcs-kereskedő húzta fel, az utcafronton az értékesítést szolgáló üzlethelyiségekkel. Az épület később lakóházként szolgált, külsején a sarkon található, Dunára néző erkélyen kívül semmi különleges nem volt. A BMC tervezése több évig tartott, és egészen a kivitelezés befejezéséig végigkísérte a folyamatot. Az egymást kiegészítő funkciókat nagy műgonddal és figyelemmel fűzték össze. Az eredeti házból csak a téglából és kőből vegyesen rakott főfalak maradtak meg, ezekről viszont kézzel verték le a vakolatot, és az építés ideje alatt vizes tartályokkal lesúlyozott állványokkal támasztották meg, nehogy eldőljenek (az egyszerű megoldást ajánlom a Hercegprímás utcai beruházók figyelmébe). Mindezt nem azért tették, mert kényszer volt, a kerületben nem működött tervtanács, ami kötelezte volna őket erre. Egyszerűen tényleg tisztelték a régi házat, és át akarták menteni belőle, amit lehet. A falak nagy részére kívül belül hő-és hangszigetelés került, így nem látszanak, de a koncertteremben meghagyták a nyers falfelületeket, mert mint kiderült, éppen ez az egyenetlen fal a legjobb megoldás a hang minden irányba történő visszaveréséhez. A természetes anyagok, az igényes burkolatok és a magas színvonalú belsőépítészeti megoldások (mint például a koncertterem színpad mögötti hangvető installációja) harmóniában vannak, minden a lehető legjobb minőségben készült el.
Mindenkinek ajánlom, hogy látogassa meg ezt a házat, akár egy kávéra, akár egy koncert alkalmából. A programokról a BMC honlapján lehet tájékozódni.
A költségekről: 600 millió önerő, 800 milliós hitel, és 500 millió (eredetileg EU-s, majd állami) támogatás kellett hozzá. Ez mind magyar pénz, az eredmény pedig európai színvonalú. A BMC nagyterme 600 főt tud befogadni, ami a Műpa 1700 fős nagyterméhez mérve is számottevő. Egy ember megvalósította az álmát, megmentett egy házat, egy helyen indított több szolgáltatást a világszínvonalú magyar zene népszerűsítésére (a Magyar Zenei Információs Központ és Könyvtár és a BMC Records is az épületben működik) ezzel még értékesebbé tett egy amúgy is fejlődő városrészt, emiatt vagyok lelkes.
És a kritika: az épület mai eszközökkel megformált sarka és a tiszta klasszicista homlokzatok együttes jelenléte a kortárs és a klasszikus zene közti folytonosságra, lényegi azonosságára kívánja felhívni a figyelmet. Véleményem szerint ez nem sikerült túl jól: inkább feszültség és ellentét van a két építészeti karakter között. A fenti üzenet mai eszközökkel a klasszicizmusra is jellemző letisztultsággal, egyszerűséggel érthetőbben kifejezhető lett volna.
