Csak ígérgettek a Római-part benépesítőinek

Hazánkba érkezett a Repülő Viking; 1200 ember lelt új otthonra a Rómain, útra, boltra viszont hiába vártak.

Augusztus 25-ével új sorozatot indított az MNO. 1938-ban ezen a napon jelent meg a Magyar Nemzet első száma, ebből az alkalomból pedig múltidézésbe fogtunk. Keressék mindennap a 77, illetve 50 évvel ezelőtt megjelent cikkeket az MNO-n! Válogatásunkban riportok, publicisztikák, interjúk, hírek sorakoznak majd az adott napi számból, bepillantást engedve nemcsak a korba, de az azt bemutató Magyar Nemzet szellemiségébe is.

A Repülő Viking Budapesten

Vajszínű autóbusz áll a Nagykörút egyik szállodája előtt.Gusztusos, friss, sugárzik a tisztaságtól, ragyog a sok réz- és nikkelveret rajta, oldalán Tór, a mennydörgő Isten hajt két rénszarvast és az áramvonalas autóbusz orrán szögletes, rúnaíráshoz hasonló betűkkel ott a a kocsi neve: Tór!

A „Repülő Viking” megérkezett Budapestre!

– Miért is rossz a budapesti közlekedés?

– Istállóba kényszerült hat gyermekével a szívbeteg anya

– Így hiúsult meg a Fradi kupagyőzelme

– Zöldségest kértek, talponállót kaptak

– Emberölő szekta garázdálkodott az Alföldön

– Alberték esélyt sem adtak Ausztriának

– A téeszelnök kijárási tilalmat hirdetett

– Összevonták a két falut, hogy végrehajthassák a nagy tervet

– „A régi világ? A muzsikálható, gavalléros magyar világ? Az ma már úgysincs”

– „Szocialista haladás”: rá sem lehetett ismerni a palóc falura

A „Repülő Viking” norvég autóbuszjárat, Oslóból jön egyenest. Tizennyolc ember fér a kocsiba. A csillogó vajszínű autóbusz belül tengerzöld bársonnyal van bevonva. Húsz óriási karosszék a kocsiban, fejpárnával, lábemelővel, gombnyomásra ülő- és fekvőhellyé alakítható, akárcsak fogorvosi szék lenne. A kocsi orra és két oldala véges végig tiszta üveg, hátul homályos üvegfülkében pazar fürdőszoba.

A „Repülő Viking” útimarsallja aranyszőke, ragyogó fogsorú karcsú északi nő, Else Möller. Sötétkék ruha, hófehér kabát, csúcsos kék viking-süveg a fején, a „Repülő Viking” monogramjával. A legcsinosabb útimarsall, akit valaha láttam. – Tizenegyen jöttünk Oslóból – mondja –: tizenheten voltak bejelentve, de hát bizony lemaradt, mert a konzulátusok nem garantálták, hogyan megyünk haza. A tizenegy résztvevő közül hat nő.

A társaság ott ül a hotel halljában. Szálas, szőke, kék szemű, mosolygós északiak.
– Nem félnek? – kérdem tőlük.
– Egyáltalán nem. Mi északi államok nem vettünk részt a háborúban, nem tudjuk, mi a háború. Most, hogy erre jöttünk, kaptunk egy kis ízelítőt belőle. Már Bécs előtt 15 mérfölddel halotti sötétség fogadott. Fekete a város, fekete az országút, minden. Este érkeztünk és a pokoli sötétségben egy rendőr igazított el a szállodánk kapujáig. És ma reggel itt ez a légiriadó...
– Meggondolták magukat és mennek haza, ugye?
– Egyáltalán nem. Tegnap kint voltunka  Szigeten és a nők fürödni akarnak. Megyünk a Palatinusra. Aztán le a Balatonra. Milyen isteni meleg van Budapesten! Odahaza nálunk már bundában járnak az emberek. Élvezzük ezt a gyönyörű magyar nyarat. És a gyümölcsöket! Ami gyümölcs nálunk van, nagyon drága, itt mindenki egész nap gyümölcsöt eszik.

A „Repülő Viking” Oslóból jött, gőzhajóra rakták, úgy jött keresztül a tengeren, Norvégia, Dánia, Németország érintésével, most Graz felé, München és Köln útba ejtésével megy Hamburgig és úgy haza.

A hölgyek fiatalok és csinosak. Mind. Nem lapos, életunt, savanyú világjáró vénasszonyok, hanem ragyogó fiatal nők. Köztük nefelejcskék ruhában Gerd Evensen asszony, egy hajózási vállalat tulajdonosa, aki messze-messze fönt lakik északon, már az Északi Fény birodalmában, ahol hónapokig tart az éjszaka. A csinos szőke hölgy még arról nevezetes, hogy német konzul.

A vállalat prospektusát mutatják, amely a tizennégy napos autóbusz-utazás fénypontjaképpen Magyarországot ígéri, magyar fényképekkel, pusztával, csikóssal, szőlőt majszoló kis magyar leánnyal tele.

Április másodikán jön a „Repülő Viking” – remélhetőleg – legközelebb Budapestre.

(1938. október 2., 19. oldal)

Új telep kis hibával

A kicsi, kövér, még nem öreg, de nem is egészen fiatal ember rettentően mérges:
– Magunknak csináltunk házat, magunknak akartunk gyereket. Bennük az erőnk, és most itt van! Nem tudunk mit kezdeni velük. A ház csak ház, és nem otthon, út’ közlekedés, közvilágítás, közbiztonság nélkül. A gyerek pedig nagy gond a dolgozó embernek, ha nincs bölcsőde, óvoda, ahová elvihessük, amíg az OTP-re valót megkeressük.

A többiek, a körülöttünk állók csitítanák, de a kis kövér úgy buzog most már, mint a jó néhány hónapja lezárt Pünkösdfürdö vize annak idején, ha a motorok megbuzgatták. – Ígért nekünk fűt-fát az OTP, amikor elkezdtük. Közértet, óvodát, bölcsődét, ABC-áruházat, majdhogy toronyórát lánccal is, az utak megépítéséről nem is beszélve!

Fenséges némasággal hallgatja a táj körülöttünk a. dühös szavak áradatát. „Könnyű neki!” Ugyanilyen passzív fennsőbbséggel szemlélte nemrég a víz lázadását is. A Duna majdnem idáig ért nagy nyújtózása idején. A Pünkösdfürdő-Újtelep-i emberek rá mégsem haragusznak, Váratlan hasznuk lett belőle. Az egyetlen, amióta – három éve – a kukoricaföldön, nádon, ingoványon elkezdjék a honfoglalást. A 34-es autóbuszt erre irányították akkor az erősen veszélyeztetett Vörös Hadsereg útjáról és az, kénytelen-kelletlen körbejárja a telepet azóta is.

Telkek eladását hirdette az OTP Tavasz utcai fiókja 1962 elején. A vidék gyönyörű, közel a város szívéhez, a parthoz, a strandhoz. Szemben Békásmegyer szelíd lankái és a Nagykevély rátartibb pompája. A lakás ott bent a városban kevés, az ember sok. Idekint ritkább az ember, de nincsenek házak. Ha van, aki vállalja, hogy benépesíti, az eddig csak üdülőitek szánt Római-partot, hát rajta!

Volt, aki vállalta. Jött mérnök, zenész, tanár, színész, KPM-ellenőf és szobrász. Idegen emberek akkor, ma egyetlen közösség. Nézték a tervrajzot (gyönyörű terv volt!) és belevágtak.

Ma 260 ház áll a volt kukoricaföldön. 1200 embernek lett új otthona. Ebből 700 gyerek. Csak tavaly 60 újszülött köszöntötte hangos sírással – a régi lakó jogán – a Fünkösdfürdő-Újtelepen máig is fennálló, de fenn alig tartható közállapotokat.

Pedig ezt a telepet, s a hozzávaló embereket minden a boldogságra teremtette. Az OTP-ről nem is szólva, amely a pénzt kölcsönözte nekik.

Az OTP adta a pénzt, az emberek a munkát. Mert itt mindenki – mérnök, zenész, tanár, színész, KPM-ellenőr és szobrász – maga építette fel az otthonát. Saját terv szerint, saját erőből. Legfeljebb egymásnak segítettek. Jöttek az ismerősök, jó barátok, és jöttek a szomszédok is a várható és mindig bekövetkező viszonzás reményében.

Így épült fel az Újtelep. És így nem épült fel máig sem! – egyetlen szociális létesítmény, a beígért közszolgáltató épületek egyike sem.

Az emberek mentek a tanácshoz kérelmükkel, panaszukkal; kitérő választ kaptak. Utoljára 1965. április 27-én a tanácstagi beszámoló gyűlésen megszavazott határozat értelmében felirattal fordultak a III. ker. tanács vb-elnökéhez.

A beadványból idézünk néhány részletet: „Az utcák teljes rendezetlensége és esős időszakban járhatatlansága következtében nemcsak az ott lakók közlekedése ütközik nehézségekbe, de a szemétgyűjtő autó sem tud bejárni a házak közé, aminek természetes következménye az utcákon felhalmozódott szemét, hamu és egyéb hulladék...”

„... előfordult, hogy a súlyos beteghez kihívott mentőautó sem tudott közlekedni, és csak a környékbeli lakosok segítségével tudtuk a sárból kihúzni.“

„A telepen nincs Közért áruda. Ezért az alapvető élelmiszercikkeket is csak részben tudjuk beszerezni a Bivalyos vendéglő melletti egy műszakos – és kis kapacitású – Közértből. A kb. egy négyzetkilométer területű lakótelep középpontjában, a Vera téren kijelölték a Közért helyét, és a lakosság vállalta szakmunka és segédmunka hozzáadásával egy ideiglenes áruda felépítését. A kerületi tanácsszervek ennek megvalósítására ígéretet is tettek, azonban a terv a mai napig sem valósult meg.”

„A rossz útviszonyok miatt amúgy is elszigetelt helyzetben levő lakókat bizonytalanság­ban tartja az a tény, hogy az egész telepen, sőt azon kívül háromszáz méteres körzeten belül egyetlen telefon nincs. Már több esetben kellett vérző beteghez és szülőanyához men­tőket hívni, ami csak üggyel-bajjal talált kerékpáros küldönc útján volt megoldható, és a beteg elszállításában, il­letőleg az elsősegélynyújtásban több mint félórás késedelmet jelentett. Ugyanez a veszély fennáll tűz- vagy egyéb köz­érdekű bejelentés esetén is.”

„Fenti problémáinkat ta­nácsválasztáskor, pótválasztás­kor és tanácstagi üléseken már több ízben elmondtuk. A III. ker. tanács vb-től már kaptunk ígéretet – Közért, óvoda, bölcső­dé, ABC-áruház, utcaépítés, járdalapgyártás stb. tekinteté­ben, de konkrét eredmények mind a mai napig nem szület­tek. Először 1964-re ígérték a Közértet, illetőleg az ABC-áruházat. Ekkor úgy látszott hogy erre a költségvetési keret biztosítva van, csak kivitelezői kapacitás hiányzik. Az 1964, dec. 6-i lakógyűlésen még meg­nyugtattak minket, hogy most már az is rendben van, és 1965 tavaszán megkezdik az építke­zést. Sajnos 1965. január 12-én a tanácstagi jelölőgyűléseken bejelentették, hogy ezeket az ígéreteket vissza kell vonni...

Azóta is, a fent elmondott, alapvető szolgáltatások hiányában él 1200 ember, ötszáz felnőtt és hétszáz gyermek. Már tudom, miért olyan csillapíthatatlanul dühös a kis kövér.

Utat kellene építeni a HÉV-hez, mert a mostani ösvény esőben, télen csaknem járhatatlan. A válasz: járjanak buszon! Ez egy négytagú családnak 16 forint megterhelést jelent naponta. Innen ugyanis két forint az autóbusz átszálló. De az újtelepi emberek már ennek is örülnek, ha az árvíz idemosta busz végleg az övék maradna. Mert különben, ha visszahelyezik eredeti útvonalára, jó kilométert gyalogolhatnak utána.

A forintnak foga van manapság – jól tudjuk. Meg kell néznie hatóságnak, közületnek, magánszemélynek, mire költi! De a takarékosság nem lehet magyarázat arra, hogy amíg például a Vörös Hadsereg útja hosszán, végig a Római-part mentén, ott húzódik az érpár az üdülők telefonjaihoz, amelyeket csak a szezonban, tehát legfeljebb márciustól-októberig használnak, egy egész, új település emberei el legyenek vágva a világtól.

A telepen egyébként nincs gyógyszertár és nincs egyetlen orvos sem.

Az elején azt mondtuk, hogy ezek az emberek boldogok tud­nának itt lenni. Hogy ennek érdekében dolgozni is tudnak, hogy megteszik a magukét, azt otthonaik – ezek a nagyon csinos, sok gonddal, fantáziá­val megépített kis családi fész­kek bizonyítják.

Ezekből az emberekből, új­kori telepesekből nem hiány­zik az erő és a hit. Mindkettő drága nekünk. Nem szabad hagyni, hogy megcsorbuljon bármelyik is. Mert ez is taka­rékosság!

Csillag István (1965. október 2., 5. oldal)

Válogatta: Bittner Levente
Észrevétele, javaslata van? Ossza meg velünk, írjon a [email protected] címre!