A mennyezet vakargatása közben kitűnt, hogy a régi festés alatt egy még régebbi keletű beázás nyomai fedezhetők fel, az a bizonyos Európa hegy- és vízraja térképe, amelynek előtűnte alkalmából Hinnye szaktárs lelkesen fölkiáltott:
– Hinnye, hiszen itt beázás volt!
– De régen – mondta óvatosan s nem minden aggály nélkül szomszédom, de Hinnye szaktárs áldásos buzgalmát nem lehetett megfékezni:
– Hinnye hát, ahol egyszer volt, ott máskor is lehet!
Azzal betájolta magét és fölment a padlásra, hogy megkeresse a régi beázás helyét és okát, ami egynapi munka árán sikerült is. Hinnye szaktárs örömtől ragyogó és portól szürke ábrázattal jött le a padlásról: – Hinnye, megvan a luk!
Majd részletes és kellőképpen alátámasztott előadás keretében ismertette a háziakkal, hogy felfedezte a lukat, ahol egykoron az eső becsurgott a padlásra s átáztatta a mennyezetet, de ő – Hinnye szaktárs –, kibontotta a hevenyészve fölrakott cserepeket s máris intézkedett, hogy újakat hozzanak, annál is inkább, mert a leszedés közben egynéhány cserép összetört.
Sajnálatos módon a cserepek szállításában némi késedelem mutatkozott s még sajnálatosabb módon a téli hónapokban egészen indokolatlan tavaszi esők zuhogtak, becsorogtak a padlásra s újra kirajzolták a mennyezeten Európa hegy- és vízrajzi térképét.
– Hinnye, majd megszárad – mondta gyöngéden Hinnye szaktárs a sorsüldözött szomszédnak, majd nekilátott a festésnek, megfeledkezve a festéknek arról a rossz tulajdonságáról, hogy nedves falfelületen nehezen akar megmaradni, még kevésbé megszáradni, de Hinnye szaktárs ilyen apróságokon nem akadt fönn.
Befejezte a festést, valamivel később a cserepek is megérkeztek és elfoglalták méltó helyüket a tetőn, gátat vetve a tavaszias esőknek és a télies havaknak, de a térkép ma is ott díszlik a mennyezeten, mint Hinnye szaktárs buzgalmának és szakértelmének maradandó emlékműve...
– Hinnye – mondta vígan az utolsó munkanap utolsó órájában – most aztán végeztünk a gombával...
