Nem bírták munkaerővel a téeszek

Munkaerőhiány és kemény barack – így került a csongrádi zöldség-gyümölcs a piacokra a hatvanas években.

2015. augusztus 25-ével új sorozatot indított az MNO. 1938-ban ezen a napon jelent meg a Magyar Nemzet első száma, s ebből az alkalomból múltidézésbe fogtunk. Keressék a 77, illetve 50 évvel ezelőtt megjelent cikkeket az MNO-n! Hetente többször is jelentkező válogatásunkban riportok, publicisztikák, interjúk, hírek sorakoznak majd az adott időszak számaiból, bepillantást engedve nemcsak a korba, de az azt bemutató Magyar Nemzet szellemiségébe is.

Csongrádból Budapestre

Utazás a Zöld Utassal

Aki a Zöld Utas útitársának akar szegődni – korán kel­jen, mint azok az emberek, akik a Zöld Utas utazását elő­készítik, irányítják, szervezik és lebonyolítják, s akik úgy­szólván napokig nem kelnek fel, mivel le sem feküsznek.

Amikor a SZÖVOSZ zöld­ség- és gyümölcskereskedelmi szakemberei felkínálták a lehetőséget, hogy kövessük nyo­mon a Zöld Utas útját, eldön­tendő: mennyire zöld út az a bizonyos zöld út – választá­somra bocsátották azokat a megyéket, amelyekben a gyü­mölcs- és zöldségtermesztés tekintélyes termőterületei, szakemberei, valamint felvá­sárló és szállító bázisai talál­hatók.

Közös választásunk Csongrád megyére esett, ahol úgy a zöldség, mint a gyümölcs te­kintélyes mennyiségben és nem kevésbé tekintélyes vá­lasztékban fordul elő, továbbá elég tekintélyes a Budapesttől való távolság is.

Hajnalban tehát útra kel­tünk Csongrád felé.

1.

Első állomásunk Szatymaz volt, a Szeged környéki homokvidéknek az a beláthatat­lan kertövezete, amelynek őszibarackja a nyíri Jonathán almáival egyenrangú, előkelő helyet foglal el a magyar gyümölcs-kataszterben.

A szatymazi tranzit-telepen az érett őszibarack ingerlő, fűszeres illata tömény sűrű­séggel köszöntött, elnyomva még a rámpa előtt dohogó te­herautók, vontatók és személy­gépkocsik gázolaj- és benzin­bűzét is. Kora délelőtt volt és tikkasztó forróság. A csomagolóban néhány tucat diák­lány válogatta, rekeszelte és a nyugati vevők előírásának megfelelő módon útiruhába öltöztette Szatymaz zamatos termését.

A megyei MÉK vezetői el­mondották, hogy június 31-ére, vasárnapra esett az idei csúcsforgalom, amikor kereken ötven vagon őszibarack, 80 000 rekesz áru hagyta el a tranzitállomást, jelentős hányadát letudva a telep 1000 vago­nos tervének, amelyből négy­száz vagon exportra megy.

A szatymazi őszibarack kü­lönleges származási bizonyít­vánnyal rendelkezik a szocia­lista mezőgazdaság termékei között. A termelők zöme tsz-tag, a barackosokat azonban egyénileg művelik, a termést is maguk hasznára értékesítik, mindössze minden termőfa után bizonyos összeget fizet­nek be a tsz pénztárába.

– Evvel magyarázható – hallom –, hogy ezen a homo­kon dúsgazdag tsz-tagok él­nek olyan termelőszövetkeze­tekbe tömörülve, amelyek év­ről évre – mérleghiánnyal küzdenek. Néhány év alatt azonban belépnek a termelés­be a közös ültetésű, nagyüze­mi barackosok, akkor még több lesz az áru, még ponto­sabban lehet tervezni, felvásá­rolni és szállítani.

Felvásárlás és szállítás. Néz­zük meg ezt a kérdést köze­lebbről

2.

A szatymazi őszibarackot tizenkét külső felvásárló tele­pen veszik át a termelőktől, egy részét a felvásárlóhelyen nyomban teherautókra és hűt­hető kamionokra rakják s a tranzit-telepet érintve, irá­nyítják Budapest, nagyobb vi­déki városok, illetve a külföld felé.

– Gondot okoz a csomago­lás, mert a tsz-ek nem bírják munkaerővel, a magánterme­lők – bár az előírásos csoma­golóanyag korlátlanul áll ren­delkezésükre – szintén nem fordítanak erre munkát, így aztán a diáklányok segítenek. Érdekes megjegyezni, hogy még így is nehéz munkaerőt találni, pedig kiszámították, hogy az export-csomagolásra fordított munka órabére negy­ven forint.

A megyei MÉK vezetőd azt mondják, hogy ennek a két­ségtelenül jól fizetett idény­munkának azért nincs meg a megfelelő vonzása, mert a női munkaerők szívesebben sze­gődnek el állandó munkát gyújtó ipari üzemekbe. Példa­képpen felemlítik, hogy 120 elektromos rakodótargonca-kezelőnőt képeztek ki, azok közül már csak négy foglalko­zik gyümölccsel.

Az elméleti felvilágosítás után szeretném gyakorlatban is látni a felvásárlás és szál­lítás menetrendjét. Megmu­tatják a rakodóhelyet, ahol hűtött vagonokba rakják az exportbarackot, a belföldi szállítmányt javarészt teher­autókra. A fától a fogyasztóig megtett út első szakasza tehát a következő állomásokra osz­lik: a délután szedett barac­kot este és éjjel csomagolják, hajnalban beszállítják a fel­vásárlóhelyre, ahol szerencsés esetben még aznap délután el­indul az áru a piac felé.

– Persze vannak nem egé­szen szerencsés esetek is. Pél­dául a legutóbbi csúcsnapon csak nagy késéssel tudtuk a megrakott vagonokat kihú­zatni a tranzit-telepről, mert a vasút éppen vágányfelújí­tást végzett az iparvágányon. A teherautók forgalma már gyorsabb, de ott is van gond. A vidékre utazó gépkocsive­zető és a kísérő csak 12 órás távollét után kapja meg a 31 forintos napidíjat. Ezért az­után nyolcórás forduló helyett 13 órás fordulót csinálnak, hogy megkapják a napidíjat. E fölött már sokat vitatkoz­tunk – hiába. Igazuk van a pilótáknak – akik tizenhat óra alatt két fordulót csinál­hatnának –, igazuk van azok­nak, akik a rendeletre hivat­kozva, nem fizetnek, csak a baracknak nincs igaza. A ba­rack nem szereti a késést.

3.

Kérésemre felkerestünk két külső felvásárlótelepet. Már dél volt, a nap – végre – vad erővel sütött, ez azonban nem használt a baracknak, amely néha 4-5 órát kényte­len várakozni a tűző napon.

– De miért?

– Mert kevés a munkaerő – mondotta az egyik homoki kültelep vezetője, aki naponta 3–4 órát alszik, ha alszik. – Mi, felvásárlók mintegy öt­ezer termelővel dolgozunk na­ponta, ötezer termelőtől vesszük át a kisebb-nagyobb té­teleket. Ezen a telepen száz négyzetméter betonozott és száz négyzetméter salakozott területünk van egy kis csővá­zas tetőszerkezettel, egy rako­dó targoncával. Kevés a ra­kodómunkás. Voltak diák­jaink, akik megkeresték ugyan a havi kétezer forintot, de napi 16–18 óra munkával. El­mentek. Amikor elmentek, fölemelték az órabérüket 4 fo­rintról 6 forintra, de már hí­rük sem volt a határban. Ki járjon most utánuk, amikor nyakunkon a rengeteg barack?

Az őszibarack, amelynek sok millió példányával talál talál­koztunk ezen a napon, jórészt kemény és zöld volt. Ennek a furcsa tünetnek a magyaráza­tát a következőképpen, fogal­mazták meg:

– A külföldi vevő és az ipar túlnyomó többsége félig érett, kemény barackot köve­tel. Mivel a szedést és a szál­lítást nem lehet még kisebb szakaszokra bontani, a pesti vevő is gyakran kap kőke­mény export- vagy ipari minő­séget.

4.

Egy időre magára hagytuk a barackot, csak késő este ta­lálkoztunk vele a szegedi or­szágúton. Egy megrakottan az út szélén álló gépkocsiban szunyókált, a gépkocsivezető példáját követve, aki szintén aludt. Itt aludta le azt a há­rom órát, amelyre szüksége volt, hogy megkaphassa a 31 forintos napidíjat

Délben Szentes felé folytat­tuk utunkat, hogy Csongrád megye zöldövezetét is meglá­togassuk, ahol az igazi Zöld Utas, a zöldség terem. A szen­tesi tranzitállomáson már nem a barack illata fogadott, hanem átható, csípős hagymaillat.

A tranzit-telep csomagolójában sok asszony és lány az­zal foglalkozott, hogy hagy­mát tisztogatott, éles késsel kimetszette a jégverés okozta fekete foltokat s a megtisztí­tott hagymát nagy ládákban gyűjtötte össze a konzervgyár részére.

– Miért a MÉK foglalkozik ezzel, s miért nem a termelőszövetkezet?
– Mert a termelőszövetkezetnek erre nincs munkaereje. Ha mi nem vesszük át a hagymát és nem végezzük el ezt a műveletet, a tsz beszántja, s akkor ez is veszendőbe megy.

Később megtudom, hogy Szentes környékén új termelési ág a hagymatermesztés, még nem járták ki a makóiak iskoláját, de háromszáz vagon hagymájuk máris versenyké­pes lett volna, ha nem veri el a jég.

A külső rámpán teher­autókról zöldpaprikát rakod­tak vasúti kocsikba. Az első sorokban export-csomagolású ládák foglalnak helyet kifo­gástalan paprikával. A hátul­só sorokban apróbb, s nem a legszebb paprika díszlik. A magyarázat így hangzik:

– A fővárosi piacon olyan kevés a paprika, hogy kény­telenek vagyunk bizonyos mennyiséget kivonni az ex­portból.

A szentesi tranzit-telep Szentes és Csongrád, valamint 11 község termését fogadja, feldolgozza és elszállítja. De nagyon kevés a paprika, s ami van – exportból kiemelt kis tételt leszámítva – az is gyenge minőség.

– Hol van a híres szentesi paprika? – kérdezem nem minden gyanakvás nélkül, mire felvilágosítanak, hogy a „híres szentesi” a tömpevégű, inkább zöldesbe hajló fajta kezd kimenni a divatból. He­lyette inkább a vajsárga, he­gyes ceceit termelnék, ha nem szólna bele az idő.

Szeretném saját szememmel látni a sokat emlegetett idő­járási kártételt, mire kime­gyünk a 3600 holdon kertész­kedő szentesi Árpád Tsz paprikaföldjére. A látvány – enyhén szólva – siralmas. A zöld paprikaföldet kiégett sár­ga foltok tarkítják. Ezeken a helyeken a sok eső után fel­tört a talajvíz, a kilúgozott talajban pedig elhalt a növény. A megmaradt bokrokon azonban elég szépen sárgállik a paprika.

– Az a baj, hogy sárgállik – mondja a főpaprikás. – A paprika akkor jó, ha nem lát­ni, hogy van, amikor a bokor teljesen takarja a termést. Ezt a termést azonban nem is nagyon érdemes…

Valóban, a paprika zöme apró, ráncos, foltos, puha húsú s görcsös termetű. A MÉK já­rási vezetői elmondják, hogy 782 vagon paprikára kötöttek szerződést, a tsz-ek száz hold­dal növelték a termőterületet, de a tavalyihoz képest na­gyobb földről kevesebb papri­kát tudnak betakarítani. A napégette főpaprikás szerint a felét sem a tavalyi mennyi­ségnek.

– Most aztán – hallom – mindenki szeretné megkapa­rintani a szükséges mennyiséget s amiatt irgalmatlan verseny folyik a feldolgozóipar és a kereskedelem között. Egyelőre döntetlenül áll a mérkőzés, mert egyik sem tudta megszerezni a szükséges mennyiséget, legkevésbé a fogyasztó, aki hiába áhítozik egy jó csípős lecsó után, miből? – ha egyszer „elvitte az idő”.

Amilyen jól sikerültek csongrádi viszonylatban a ko­rai zöldségek, olyan, siralmas a nyár. Tönkrement a dinnye, sok helyütt indát sem vetett a növény, nincs formás görögdinnye és mézédes sárga­dinnye.

Fárasztó utazás után érkez­tünk vissza Budapestre, s reggel bizonyságot szereztem ar­ról, hogy a Szentesen feljegy­zett vagonok hajnali ötkor Csepelen voltak, ahol azonnal megkezdődött a felosztás és kiszállítás.

*

Délelőtt ismét beléptem azon a bizonyos ajtón és ille­delmesen köszöntem: – Jó napot!

– Jó napot – válaszolta a helyiségben tartózkodó közép­korú férfi és kérdésemet sem várva, így folytatta: – A Zöld Utas megérkezett, de megfogyatkozva. Paprikából a rendelt mennyiség húsz száza­lékát kaptam.

Szerettem volna megnyug­tatni, de mivel? … Termelők és kereskedők bizakodva néz­tek ez elé a nyár elé. Bizako­dásuk részben bevált, részben nem vált be. Magamban ismé­telgettem hát a szentesi főpaprikás bölcs-fanyar mondá­sát: – Dolgozunk, dolgozunk, de mindig közbejön valami…

Baróti Géza (1966. július 7., 5. oldal)

Válogatta: Bittner Levente
Észrevétele, javaslata van? Ossza meg velünk, írjon a [email protected] címre!