Valami ütős biciklis metaforával kellene kezdenem a cikket, hogy az olvasó azonnal tudja, oktatáspolitikáról meg a pedagógusok ébredési hullámáról lesz szó. Ma ül össze a közoktatási kerekasztal, amitől talán még az örök bizakodók sem várják, hogy valamilyen eredményt hoz – az optimisták beérik annyival, hogy ha haszna nem is lesz, remélhetőleg ártani sem fog –, viszont a kormánynak lehetőséget ad arra, hogy lecsendesítse az első indulatokat.
A nagyszabású előkészületek a kabinet őszinte megállapodási szándékát lettek volna hivatottak demonstrálni, ám számos előjel alapján nehéz komolyan venni a sokat hangoztatott kompromisszumkészséget. A múlt héten a kormány köznevelési konzultációsorozatot tartott: néhány nap alatt 198 tankerületben több mint kétezer iskola képviselőit kérdezték meg az oktatásügy problémáiról, amit akár lenyűgöző érdeklődésnek is minősíthetnénk. Ám ha arra gondolunk, hogy az így kapott nagy tömegű információt ki kellene értékelni, fel kellene dolgozni ahhoz, hogy a kerekasztal-tárgyalásokon hasznát vegyék, akkor csak annyit kérdeznénk illedelmesen: mire volt ez a nagy felhajtás? Netán úgyis tudták előre, mit mondanak a pedagógusok, amiből az következik, hogy mondhattak, amit akartak, az illetékeseket a legkevésbé sem érdekelte. Ebben lehet valami, mert a kormány mintha eleve úgy akarna tárgyalni, hogy nem kíváncsi tárgyalópartnere álláspontjára. Jellemző, hogy amikor meghirdették a kerekasztal-tárgyalásokat, oda meghívták a Magyar Művészeti Akadémiát vagy a Magyar Kereskedelmi és Iparkamarát is, de a két legnagyobb pedagógus-érdekvédő szervezetet, a Pedagógusok Szakszervezetét (PSZ) és a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetét (PDSZ) nem. Szerdán, talán a demonstráció hatására a PSZ mégiscsak kapott meghívást, majd a hétvégén a bojkottot kilátásba helyező PDSZ is.
Lázár János Miniszterelnökséget vezető miniszter kifejtette, hogy a kormány jó néhány kérdést kész mérlegelni, de a 2010 előtti oktatási rendszert nem lehet visszaállítani. (Efféle igény persze nem is hangzott el.) Lázár a párbeszédben, az együttműködésben, a tárgyalásban hisz, s hogy e meggyőződését hitelessé tegye, azt is hozzátette, hogy a konfrontáció, a balhékeresés nem vezet eredményre. Látják, milyen nagyvonalú a kormány! Képes leereszkedni a balhékeresőkhöz, hogy tárgyaljon velük. Egyáltalán kik azok a pedagógusok? Gyűjtöttek vagyont, van földbirtokuk, vesznek a gyerekeiknek öröklakást a luxuslakóparkban, járnak vadászni? Nincs semmijük, már száz éve is a nemzet napszámosainak nevezték őket – s mennyit ér az, akinek semmije sincs? Ráadásul semmi kézzelfogható hasznot nem termelnek, csak a költségvetést pumpolják, miközben a rájuk bízott diákok teljesítménye romlik. Tulajdonképpen még önálló fellépésre sem képesek, mert ahogy Hollik István képviselő oly cáfolhatatlan egyértelműséggel rámutatott, a bukott baloldal saját politikai céljaira használja a pedagógusokat, és az oktatásinak álcázott demonstrációk mögött annak képviselői állnak.
