1998 megmutatta az összefogásban rejlő erőt és azt, hogy a politikusoknak nem árt olykor politikusan viselkedniük, megegyezésre, közös munkavégzésre törekedniük, saját ambícióikat háttérbe szorítva, a választók érdekeit és akaratát szem előtt tartva. Jellemző, hogy az első forduló után néhány nappal, amikor a fél ország a Fidesz–FKGP-összefogás lehetőségeit számolgatta, Deutsch Tamás még határozottan kijelentette: nem lesznek tárgyalások a két párt között, bármennyire is szeretné Torgyán József. Közben mégis tárgyaltak, koalícióra is léptek, és bár a történetük nem happy enddel zárult, bizonyos, hogy a ballib kormányzás még sokkal szomorúbb eredményekkel járt volna.
Persze az a választási rendszer kedvezett a pillanatnyi helyzet szülte összefogásoknak, és a visszaléptetések elé sem görgettek mesterséges akadályokat. (1998-ban az 517 indulóból 234-en léptek vissza a második forduló előtt.) A két kör szinte kényszerítette a parlamenti küszöböt átlépő pártokat, hogy a második menetre harcostársakat keressenek, és így akár kormányon, akár ellenzékben minél nagyobb erőt mutathassanak. A Fidesz akkor még profitált ebből a rendszerből, de később az „egy a zászló, egy a tábor” kampánnyal maximalizálta szavazói számát, és azután már minden alkalmi szövetség vagy összefogás a terhére volt. Orbán Viktor pártja legfeljebb fenyegetéssel vagy zsarolással tudja gyarapítani táborát – gondoljunk a Békejobb 2000 renitenseire, közülük került ki a párt legszervilisebb talpnyalója Semjén Zsolt személyében –, ezért az általa kitalált új választási rendszerben megnehezítette a visszalépés és a szövetségkötés lehetőségét. Megnehezítette, de nem tette lehetetlenné. Ezért ócska kifogás a választási rendszert okolni az ellenzéki pártok impotenciájáért.
