Történelmi tettnek tartotta Torgyán József, hogy az 1998-as választások második fordulója előtt az általa vezetett Független Kisgazdapárt szövetséget kötött a Fidesszel, és – miként rendszeresen emlegette – 82 esélyes képviselőjelöltjét visszaléptette az újdonsült partner javára. Élete végéig büszke volt erre a döntésére, hiszen megakadályozta a „posztkommunista” MSZP–SZDSZ-koalíció további kormányzását. Ugyanakkor bánta is erősen – mint élete egyik legnagyobb ballépését –, mert a kisgazdák „öncsonkító áldozatával” hatalomra segítette a Fideszt. Az abszurdnak tetsző párosítás mindvégig nehézkesen működött, és végül Torgyán doktor végleges politikai bukásához, illetve az FKGP felmorzsolódásához vezetett.
Azóta is hálás téma arról bölcselkedni, hogy a Fidesz galád aknamunkája okozta-e mindezt, vagy a kisgazdapárt saját erőből is lenullázta volna magát – az efféle viták élesítik az elmét, csak éppen nem leszünk tőlük okosabbak. Az viszont aligha kétségbe vonható tény, hogy az 1998-as választás volt az egyetlen, amit a második forduló előtti politikai-taktikai játszmák döntöttek el. Bebizonyosodott, hogy az első fordulóban szerzett, jelentősnek látszó előny is semmivé olvadhat „célirányos alkuk és kompromisszumok”, meglepő, előre nem kalkulálható szövetségkötések következtében. Igaz, a Torgyán doktor által sokszor emlegetett 82 esélyes jelölt valójában csak 69 volt, és harmadik helyen álltak, azaz teljesen esélytelenek voltak, ráadásul a Fidesz is visszaléptetett 19 ilyen jelöltet a kisgazdák javára, de most ne akadjunk fenn a részleteken. A lényeg az, hogy a 175 választókerületből (egy hely, Hódmezővásárhelyen, Rapcsák András révén már az első fordulóban elkelt) a szocialisták 113-ban álltak az első helyen, de az ellenfél okos taktikázása miatt végül csak 54-et nyertek meg, így kénytelenek voltak átengedni a hatalmat a Fidesz–MDF–FKGP-koalíciónak. Történt mindez egy olyan választáson, ahol az MSZP alig szerepelt gyengébben (listán szerzett szavazati aránya 32,92 százalék), mint a fölényesen megnyert 1994-esen (32,99 százalék).
1998 megmutatta az összefogásban rejlő erőt és azt, hogy a politikusoknak nem árt olykor politikusan viselkedniük, megegyezésre, közös munkavégzésre törekedniük, saját ambícióikat háttérbe szorítva, a választók érdekeit és akaratát szem előtt tartva. Jellemző, hogy az első forduló után néhány nappal, amikor a fél ország a Fidesz–FKGP-összefogás lehetőségeit számolgatta, Deutsch Tamás még határozottan kijelentette: nem lesznek tárgyalások a két párt között, bármennyire is szeretné Torgyán József. Közben mégis tárgyaltak, koalícióra is léptek, és bár a történetük nem happy enddel zárult, bizonyos, hogy a ballib kormányzás még sokkal szomorúbb eredményekkel járt volna.
Persze az a választási rendszer kedvezett a pillanatnyi helyzet szülte összefogásoknak, és a visszaléptetések elé sem görgettek mesterséges akadályokat. (1998-ban az 517 indulóból 234-en léptek vissza a második forduló előtt.) A két kör szinte kényszerítette a parlamenti küszöböt átlépő pártokat, hogy a második menetre harcostársakat keressenek, és így akár kormányon, akár ellenzékben minél nagyobb erőt mutathassanak. A Fidesz akkor még profitált ebből a rendszerből, de később az „egy a zászló, egy a tábor” kampánnyal maximalizálta szavazói számát, és azután már minden alkalmi szövetség vagy összefogás a terhére volt. Orbán Viktor pártja legfeljebb fenyegetéssel vagy zsarolással tudja gyarapítani táborát – gondoljunk a Békejobb 2000 renitenseire, közülük került ki a párt legszervilisebb talpnyalója Semjén Zsolt személyében –, ezért az általa kitalált új választási rendszerben megnehezítette a visszalépés és a szövetségkötés lehetőségét. Megnehezítette, de nem tette lehetetlenné. Ezért ócska kifogás a választási rendszert okolni az ellenzéki pártok impotenciájáért.
