Úgy tűnik, nem lehet elég korán beleverni a gyerekbe, hogy csak akkor lehet belőle valaki egy senki helyett, ha mindenképpen arra törekszik, hogy befolyást szerezzen mások felett. A befolyásszerzés ugyanakkor, lássuk be, legtöbbször kétes eszközökkel történik. Mindez egy a minap hallott kétszintű óvodai konfliktus okán jutott eszembe. Első szinten arról van szó, hogy a nagycsoportban az egyik gyerek őrmesteri képességeit fitogtatja, ami gyakorlatilag olyasmit jelent, hogy „fölé nőtt” kortárasainak, megkeserítve a „közlegények” mindennapjait. Ezen annyira még nem hasal el az ember, amíg az ügy nem éri el az extremitás határát, mert a gyerek ugye „rosszaság” is, együtt jár a gyerekléttel, a bonyolult érési folyamat bőven kelt(het) benne feszültséget. Ami nem meglepő annak fényében, hogy a szocializációval – főleg annak érzelmi dimenziójával – olykor önmagukat felnőttnek gondoló emberek sem birkóznak meg, jócskán mérgezve nem csak a saját, de környezetük lelkivilágát is. Viszont az eset második szintje egészen elképesztő. Miután az őrmestergyerek szüleinek szóvá tették a problémákat – és persze nem az óvónő lépett –, válaszul nagyjából azt mondták: így nevelik a gyereket, hogy korán megtanulja, hogyan kell ebben a kemény világban érvényesülni.
Mindez csak egy pillanatfelvétel, ám ez a torz felfogás tökéletesen leképződik a mindennapjainkban, miközben a valós fizikai és lelki teljesítmény kezdi elveszíteni korábbi pozícióit. Lassan ott tart az ember, hogy fél felajánlani a segítségét, nonkonformnak érzi a szolidaritást és az empátiát. Miközben egyre jobban teret nyer a „nekem akkor jó, ha a másiknak rossz” alapokon nyugvó játék. E felfogás híveinek szerencsére még nincs meg a többsége, viszont a kritikus tömeg szintje vészesen közelít.
Az ököljogot egy 2006-kutatás szerint az akkori 7–9. osztályos gyerekek jelentős része nem csak elfogadhatónak nevezte céljai elérése érdekében, de egyben szórakoztatónak is látták magát az erőszakot. Az elmúlt évtizedben mérséklődött a tolerancia és a segítőkészség szintje is, nagyban rontva a mindennapok minőségét, egyfajta vonal alatti pszichózist idézve elő. Ezek a gyerekek nem szívódnak föl mint Jack Reacher, hanem a jelek szerint értékrendjüket megtartva – akárcsak mestereik – itt élnek közöttünk, meghatározva mindennapjainkat. S ahogy a példa is mutatja: a viselkedés és a verseny rossz értelmezése nem a levegőből válik ki, hanem jól körülírható szocializációs csatornákon keresztül épül be a gyerekbe.
Mert a család a legfőbb szocializációs környezet az alapok szempontjából, viszont ha egy embergyereket farkastörvények szerint nevelnek, saját tapasztalatok és viszonyítási alapok nélkül, akkor ne csodálkozzunk azon, ha egyre hidegebbnek és veszélyesebbnek érezzük a társadalmat.
Nehéz ezt beismerni, s mivel önmagában a problémafelvetés is „támadásként” és mélységes pesszimizmusnak tűnik föl, maradnak a lesütött szemek és az alázatosság a hatalmasságok előtt, az instant mondatok az udvariatlan ügyintézőnek, az érzelemmentes arcok. A csend, amikor pedig beszélni kellene.
