Az újmédiának az emberi kommunikációra gyakorolt hatásáról olvastam egy kiváló cikket itt minálunk, a portálunkon. E blog is többször pedzegette, persze nem feltalálva a spanyolviaszt, hogy jelentős változásoknak vagyunk tanúi – s akár elszenvedői is. Az a divatos alapállás, hogy az új eszközök – éppen amiatt, hogy folyamatos jelenlétet és kapcsolatteremtési lehetőséget biztosítanak – és a digitális világ közelebb hozza egymáshoz az embereket, s ezen keresztül nem hagyja felmorzsolódni a közösségeket. Sőt, újakat hoz létre és így épül a szép és boldog új világ. Mindezt, engedelmükkel, részben vitatnám. Először is: egyáltalán nem vagyok technológiaellenes. Kifejezetten érdekesnek s egyben félelmetesnek tartom, hogy a világ egyre újabb és újabb dimenziói férnek bele akár egy telefonba is és bizonyos szempontból az élet is könnyebb, mint 250 éve.
Viszont a nagy kérdés számomra mégis csak az, hogy ezért mit adunk cserébe. Mert ezzel odavész az intimitás, a bizalom és az az érzet, hogy tartozom valakihez. Ha kizárólagossá válik a személytelen kapcsolatok mechanizmusa, annak ára emberségünk és az a képességünk lassú, de biztos elveszítése, hogy bármikor képesek vagyunk más emberek helyzetébe belehelyezkedni, s így akár segítségükre sietni.
„A villámgyors, újmédia-kommunikáció azonban nem készít fel kielégítően a személyes jelenléten alapuló társas helyzetekre. ( ) egészen másképp viselkedik a kommunikáló fél, hogyha névtelen maradhat, ha elleplezheti kilétét, hiszen így »nem viszi a bőrét a vásárra«. Más dinamikák uralkodnak a szemtől szembeni beszélgetésben, amelyben önmagunkat is megfigyelő kölcsönös igazodási folyamat zajlik. Ennek sikeres és jó benyomást keltő kivitelezéséhez a családban, az iskolában, a szocializáció során elsajátított társas készségek szükségesek. ( ) ebből következően a mai a fiatalok új kihívásokkal néznek szembe. Nekik a hagyományos kommunikációs helyzeteket kell »újratanulniuk«, elsajátítva a benyomáskeltés koordinált és helyzethez illő képességeit, magatartásformáit a változó intézményi környezetben. A globális, digitális, folytonos kommunikáció, amikor mindenkihez ugyanúgy »beszélünk«, erre nem készít fel, pedig felnőtt életünk, munkánk sikere múlhat a kiművelt kommunikációs viselkedésen.”
Sokszor leírtam már ezt e blogon is, illetve számtalan személyes vitám is volt ebben a kérdésben, mivel a félelmeim – amik persze a világ folyásán semmit sem változtatnak – az idézett sorokban is beigazolódni látszanak.
A személyközi kommunikáció a legbonyolultabb interakció, ahol a kimondott szó hatása eltörpül amellett, hogy közben mit üzen a test, vagy éppen a metakommunikációs szituáció. Azok a készségek, amelyek sikeressé tehetik az embert a szociális életben, nem megvehető és nem „letölthető” termékek. Kőkemény tanulási folyamat, amelyet a sokat szidott család intézménye keretein belül lehet a legjobban elsajátítani. A helyzet kétségtelenül nehéz; míg néhány évtizede a szocializáció folyamatába igen kevés eséllyel szóltak bele külső tényezők, manapság elég lehet egy internetkapcsolat és a gyerekekkel kellően nem foglalkozó szülők együttes megléte. Tessék megsértődni, de ilyen is van dögivel – mennyivel könnyebb nézni a sok szart a tévében, mennyivel érdekesebb, hogy éppen ki kinek az ágyába feküdt bele.
Nem csupán arról van szó, hogy erodálódnak, berozsdásodnak azok a készségek, amelyek a jó szociális kapcsolatokhoz szükségek. Egy önmagával tisztában lévő, önreflexiós kapcsolatban élő embernek nincs mitől félnie, noha minden nap meg kell küzdenie azokkal, akik valamilyen mértékben alkalmatlanok a szociális életre. A gond a fiataloknál jelentkezik, mert a szükséges készségek ki sem alakulnak, mert alapmintának – ha nincsen megfelelő és értő kontroll – eleve olyan módok és képek vésődnek be, amelyek, hadd nem mondjam, teljesen érzéketlen, magukat a hús-vér világban kifejezni képtelen generációkat eredményeznek, olyanokat, amelyek alapkérdéseket sem tudnak feltenni. Száz példát is tudnék írni. Előjelek vannak bőven, miközben azt hisszük, hogy minden rendben van.
