Kötelező optimizmussal azt kellene mondani, hogy az emberiség képes megváltozni, el tudja nyomni azokat a viselkedésmintáit, amelyek okán olyan klímajelentéseket ad ki az Éghajlat-változási Kormányközi Testület, ami szerint az éghajlatváltozásért kilencvenöt százalékban az ember a felelős. Ugyan ki más lenne, erre kár a papír. Fogadkozás már volt millió, s éppen olyan eredményes volt az ígéretek beteljesítése, mint ahogy a pénzvilág dolgozónak bónusza is csökkent, mert ugye válság van és nagyon szégyellték magukat, hogy miközben milliók mennek a levesbe, ők olyan jól élnek. A folyamatos átverést még elviseli az ember, bár egyre nehezebben, viszont a cinizmus tényleg lassan ölő méreg.
Nem lehet leállítani a globális gazdaságot, és amúgy tényleg nem és nem szükséges. A zöldberuházások meg drágák és feleslegesek is – gondolják nagy titokban –, mivel olyan tehetetlenségi ereje van magának a klímaváltozás folyamatának is, ha most kihúznánk a dugót a falból, pár száz évig még aggódni kellene, hogy túl keményre fő a tojás. A korszak jelmondata: kit érdekel, hogy mi lesz itt jövőre.
Az a gáz, hogy őszintén most sem aggódik senki. Pedig a Nobel-békedíjjal kibélelt tudóscsapat sosem beszél mellé. Miközben a másik békedíjasnak meg azon fáj a feje, hogy megromlik a lőszer meg a rakéta a garázsban, el kellene használni mielőbb.
Érdekes módon most elmaradt a pánik, pedig hat évvel ezelőtt a testület által összepakolt Armageddon-jelentés komolyan megrázta a világot. Legalábbis úgy tűnt, mert nagyon szomorú képet vágott mindenki. Persze, a nagy embereknek nyűg a téma még úgy is, hogy emiatt lehet halál komoly képpel nézni előre, zabálni, egy-egy összeröffenésen csúcs a lazac. Történik faültetés. Történik odanyilatkozás a felelősségről, mint a hót gagyi klímakatasztrófás filmek utolsó három percében. Meg arról is, s ez tényleg a gyönyörök gyönyöre, hogy „a Földet nem nagyapáinktól örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön”. Hát igen: meg kellene menteni a hódokat. De most már magunkat is.
