Az illetékes ember – pontosabban a hivatal, amit képvisel – óriási felfedezést tett. E szerint a „megfélemlítés” az interneten keresztül is érkezhet. S most bedobnak egy applikációt is, ami arra lesz jó, hogy a kortársai által terrorizált fiatalok jelezhetik, hogy nekik nem jó. Nem mintha ez nem lenne egyértelmű. Egyáltalán nem szeretném a problémakört elviccelni, ezért megpróbálom a cinizmusfaktorom minimálisra állítani. Szóval. Nincs nevén nevezve a gyerek. Megfélemlítés. Már-már könnyed elnevezése egy olyan folyamatnak, aminek mozgatórúgója degeneráltak sötét lelkében feszül. Nem az uzsi elvételéről, hanem kőkemény lelki terrorról van szó. Kicsit szét kellene nézni a világhálón (is).
A valóságban egy azt jelenti, hogy a kiszemelt áldozatot folyamatosan nyomás alatt tartják: zaklatják e-mailen, a közösség oldalakon, minden létező csatornán utána nyúlnak. És élvezik. Ettől is olyan veszélyes és ártalmas ez a jelenség, mert nincsen lelkifurdalás. S egyik tulajdonsága az agresszoroknak, hogy face to face gyávák. Ez maga a pokol, ahol futószalagon készülnek a lelkileg megnyomorított egyedek. Ahol az áldozat hiába próbál „kenyeret” adni az agresszornak, „pofont” kap cserébe. Nincs békejobb, csak vegytiszta gonoszság. Éjsötét és mérgező probléma ez.
Hagyjuk már, hogy „nem volt gyerekszobája”. Falnak megyek az ilyen típusú felmentő szövegektől, mert zárójelbe teszik az egyén felelősségét és csak arra jó, hogy felmentse azokat, akik sportot űznek mások terrorizálásából. Iskolában, munkahelyen, bárhol.
Persze a felelősségtudat minősége nagyban függ attól, hogy az agresszor milyen mikroközösségből érkezett. De nem lehet minden gonoszságot vagy devianciát ezzel inflálni.
Olyan súlyos problémával állunk szemben, ami már többeket öngyilkosságba kergetett, és százezereket lelki nyomorba. Továbbra is fenntartom: szökik a humanizmus és az empátia, a kialakuló vákuumba pedig valami iszonyatos gonoszság kerül. Ezrével lehetne mesélni a történeteket. Ezt egy applikáció sosem fogja megoldani, mert nem lehet örökké menekülni és félelemben élni. Biztos fontos a jelzőrendszer, csak az már létezik szülők és tanárok formájában.
Olyan bizalmi légkört kell teremteni, ahol – jelen esetben a fiatal – be meri vonni a két nevezett aktort a problémába. Úgy tűnik, ehhez nem állnak fenn szükséges lelki-mentális és bizalmi dimenziók. Miért nem?
Sok válasz létezik is erre az egyáltalán nem lényegtelen kérdésre.
