Aggodalomra adnak okot az ifjúságkutatásokból kibontakozó tendenciák. A 2012-es felmérés adatai alapján „a mostani 15–29 évesek »csendes generációként« nem akarják megváltoztatni a status quót, elfogadják szüleik életeszményét, hiányzik belőlük az elkötelezettség, céltalanok, és konform az életfelfogásuk, nincs civil aktivitásuk, valamint apolitikusak”. És minden mindennel összefügg.
A szociális és párkapcsolatok, a népmozgalmi attitűdök, az egészségi állapot és tudatosság minősége, de még a gazdasági teljesítmény is bizonyos alaptulajdonságok mentén dől el. Összességében a jól-lét minősége annak is függvénye, hogy az adott társadalomban az egyének mit gondolnak önmagukról és azon keresztül közösségükről – egyáltalán van-e valamilyen énkép és önreflexióra való képesség – és van-e igény az esetleges hibák kijavítására, korrekciójára.
Nos, úgy tűnik, hogy a rendszerváltozás tájékán született nemzedékekből hiányzik a lendület és főleg az akarat. Ami nem csupán vegetálásra és/vagy az állandó szórakozásra elég, hanem amivel működtetni lehet egy társadalmat és felépíteni egy országot.
Sok minden érthető és elfogadható. A javak egyenlőtlen eloszlása nagyban meghatározza, hogy a különböző tőkékhez (Bourdieu) ki miképpen juthat hozzá. Fiatalok ezrei nem tudnak kitörni változó mértékben deprivált helyzetükből. Figyelembe kell venni olyan körülmények akadályozó mivoltát, amelyek természetüknél fogva nem megváltoztathatók vagy csak egészen kivételes akarattal módosíthatók. Senkinek ne legyenek illúziói: a kitörés és végighaladás azon a sokat emlegetett társdalmai mobilizációs csatornán olyan embert próbáló feladat, amely akár kijavíthatatlan töréseket is okozhat.
Ugyanakkor ott vannak azon fiatalok tömegei, akik valóban csak az egó követeléseinek kielégítését tartják elsődlegesnek. Semmi bajom azzal, ha az ember kiereszti a gőzt, viszont csak és kizárólag a partilétre berendezkedni, tenni az egész világra – mert „apa meg anya úgyis megoldja” – gyakorlatilag a mindennapjaink részévé vált. Számomra kevés visszataszítóbb dolog van annál, amint amikor munkával és keresettel bíró felnőtt emberek a szüleik nyakán él(ősköd)nek. Vannak vészhelyzetek, de ezt életformaként tolni nagyon gáz. Sok mindent meg lehet magyarázni a posztadoleszcencia elméletével, de a nem akarást, a felelősségvállalás elutasítását, s végül is az önzést nem.
A „csendes generáció” kifejezést is túl finomnak tartom egy olyan populációval szemben, amelyik persze tartja a markát, mert jól és kényelmesen élni nagyon szeret, de a lapát nyele már nagyon nem esik kézre.
