És kurva nehéz igazságot tenni. Mert miközben azt látjuk éppen az ifjúsági kutatások adatai alapján, hogy a fiatalok egyre nagyobb arányban élnek gyermektelenül, nincs kellő mélységében feltárva a posztmodern korszak hatása e populációkra s noha én is gyakran emlegetem a destruktív egoizmust, talán helytelenül és tehetetlen dühből fakadóan, a probléma sokkal mélyebb. S most nem az orrtúró, anyuci kedvence, motiválatlan és egész nap az internet előtt ülő, újabban csendes generációnak nevezett arcokról beszélek, hanem a napi tíz-tizenkét órát güriző, mellette iskolába járó és egyéb más szerepeknek is megfelelni kénytelen csoportokról.
Olyan bonyolult és kihívásokkal teli ez a szerepmátrix, ami meggyőződésem szerint kiemelt szerepet játszik a rossz életminőség kialakulásában is, ami éppen úgy magában foglalja a testi-lelki megbetegedéseket, mint ahogyan a párkapcsolatok tartósságát is veszélyeztetik. E korszak és az abban fellépő kényszerek a jó élet megélésének esélyét rontják.
Ezen életmód önkéntességét megint csak azok hangoztatják, akiknek sem a hiánygazdaságról, sem a valódi teljesítményről, sem a társadalmi mobilizációs csatornák buktatóiról nem tudnak semmit. Mert miközben számos nagyember a gyermekvállalás elmaradásáért a karrierizmust okolja, addig ez mindössze tizenöt százalékban „bűnös”, ellenben a jövedelmi és a lakásviszonyok együttesen hetven százalékban felelősek e problémakörben. Azért is lenne fontos megismerni, hogy a fiatalokat milyen hatások érik, hogy a közgondolkodásból végre kikopjon az az avitt és félhomályban tapogatózó gondolkodás, amely szerint az élet még mindig felosztható a nyolc óra munka, pihenés és szórakozás amúgy sosem volt valósága.
A posztmodern korszak emberének élete olyan bonyolult, aminek áttekintése és főleg megértése nem történhet meg a kényelmes íróasztalok és kiváltságok közepette.
