Szombaton elég nagy dolog történt: a hivatalos Ironman 70.3 mezőnye ugrott a Kopaszi-gátnál a vízbe, toltak majdnem két kilométert a vízben, utána jött kilencven kilométer kerékpár, majd arra habnak még egy félmaraton. Ötvenhét országból közel kétezer sportoló jött hazánkba. Ennek, öreg, nagyon kell(ene) örülni. Olvastam az interneten valami kommenteket. Arról írtak a derék emberek, hogy micsoda fertelmes dolog, hogy utakat meg mindenféléket zárnak le egy verseny miatt, és hogy mit képzelnek ezek az emberek. Meg aki kitalálta. Magam részéről annyit: mindez hatalmas élmény, hatalmas inspiráció.
Azt írtam a múltkor: ne hagyjuk, hogy elmenjen mellettünk az élet. Meg azt is, hogy ez a munka lemondásokkal jár s hogy ez a piperkőc valami, amit modern embernek ismerünk, mennyire nem szeret és nem tud lemondani dolgokról. „Istenem, hány emberrel volt dolgom, akik még a bagót se bírták letenni, nemhogy egy életre, de egy napra sem. S csak sír a szájuk. Semmi sem elég jó, semmi sem elég, semmi sem lehet elég nagy és fényes.” Érti, aki érti.
Nem tudok másra gondolni, csak hogy a károgók jelentős része ötszáz métert se bír(na) lefutni egyben, csak szeletben. Fáj nekik minden, ami nem őróluk szól.
