A „biztosabb nem bízni senkiben?” kérdésre (Kopp Mária) 1995-ben 56 százalék, 2002-ben 54 százalék, míg 2006-ban 70 százalék adott igenlő választ. Riasztó adatsor. A Tárki 2011-es mérése szerint sem jobb a szitu, ugyanis „2002 és 2011 között alig változott a magyarok embertársaikba vetett bizalma ( ), a bizalmat egy 0-tól 10-g tartó skálán pontozva 2011-ben a magyarok átlagosan alig több mint 4 pontot adtak, azaz az általánosított bizalom szintje még a közepes értéket sem éri el”.
Hát igen. Újra megvolt a konferencia a magyar egészségügyi rendszer helyzetéről. Csak felskiccelve, bár e poszt nem a rendszerről szól, amelynek dolgozóit nagyra tartom: a bajok számosak, és újra csak az derült ki, hogy pénz kéne. Fontos minden, ami elhangzik, de az még inkább, ami nem. S ez szinte minden, az alrendszereket vagy a társadalmi problémákat érintő diskurzus esetében igaz. Vagyis nem esik szó a bizalomról. Márpedig, és ez szent meggyőződésem, a legalapvetőbb emberi együttműködés sem tud megvalósulni a megfelelő bizalomszint nélkül. Ez meglátszik a különböző megbetegedések okozta halálozási arányszámokban éppen úgy, mint akár a közvetlen személyes viszonyokban is.
Pontosabban: fogcsikorgatva működhetnek a dolgok, ám egy ilyen konstrukciónak csak és kizárólag vesztesei vannak. Nem csak elméletileg: mindez a mindennapi rutin része. Rengeteg emberrel beszélek. Olyan – amúgy elsőre lényegtelennek tűnő – sztorikat hallok, amelyek kritikus tömege képes arra, hogy egy ember életét tönkretegye.
A tartós és káros stressz, akár a belső, akár a külső környezet idézi elő, drámai mértékben rontja az egyén életminőségét, s így össztársadalmi szinten is romboló hatással bír. A magyar társadalom elveszítette vitalitását.
A teljesség igénye nélkül
Belső:
Külső:
Nagyon pontosan tudnunk kellene, hogy mik azok a rizikófaktorok, amelyek a mindennapokat taccsra teszik. Amik megpörgetik a koporsóipart. S ennél is fontosabb lenne tudni, hogy a társadalomnak milyen megoldási stratégiái vannak. Nagyon úgy tűnik, hogy csak az erő alkalmazása és a megelőző csapás szerepel az eszköztárakban.
A bizalomszint növelésére kellene összpontosítani, miközben ez megoldhatatlan feladatnak látszik, hiszen ez a nehéz és bonyolult folyamat törvényileg nem befolyásolható. A kooperációs készségeket nem lehet ráerőszakolni egy társadalomra. Miközben éppen az egyén kibontakozása lenne a megoldás, egyre kevesebben nyílnak meg. Mert azt látják, hogy a jó szándékkal és a korrekt viselkedéssel szemben versenyelőnyt jelent a nagy autó és izomzat, a magasabb pozíció és az abból fakadó visszaélési helyzetek. Egy ideig lehet bujkálni, taktikázni. Kérdés, hogy érdemes-e.
