Belo Horizonte – a gyönyörű kilátás városa. Már akinek. Az angoloknak biztosan nem, ők lesütött tekintettel érkeztek Minas Gerais állam székhelyére, számukra tét nélküli mérkőzésre.
De ne legyünk igazságtalanok a dombok közé, valóban festői természeti környezetbe épült, alig több mint kétszáz éves (ahhoz képest hatalmasra terebélyesedett) településsel. Nem Belo Horizonte tehet arról, hogy Anglia elbánt magával.
Ahogy az én melléfogásomról sem.
A Mineirao-stadion közelében akartam szállást foglalni, mert csak villámlátogatás erejéig, átutazóban tartózkodom a városban. Hétfő este érkeztem, s kedden, az Anglia–Costa Rica találkozó után, még este továbbrepülök Recifébe.
Gyanútlanul esett a választásom a Motel Le Monde-ra.
Amikor a sajtóközpontban érdeklődtem, hogyan juthatnék oda, Jorge, a rendkívül segítőkész, tökéletes angolsággal beszélő önkéntes tekintete egy pillanatra megmerevedett. „Csak nem szex motel?” „De igen” – játszottunk egykérdéses barchobát.
Zavaromat azzal enyhítette, hogy hívott taxit, így legalább a sofőr előtt már nem kellett szégyenkeznem.
Nos, Brazíliába kellett utaznom, hogy megtudjam, hogyan néz ki egy szexmotel.
Mint egy börtön. A túlfűtött érzelmek börtöne.
A recepciós küllemét, stílusát inkább nem részletezem. Gyorsan túlestünk a papírmunkán, a szobámhoz kísért, kérdés nélkül rám csukta a külső ajtót, ami belülről nem is nyitható. A vacsorát és a reggelit forgó ablakon keresztül tálalják fel, kész szerencse, hogy nem bádog edényben. Egyébként nincs ablak, a falon hatalmas tükör, vele szemben aktkép.
Bővérű futballistáknak bizonyára nem ismeretlen enteriőr.
Az ágy szerencsére kényelmes – alvás céljára is.
Remélem, kísértetek nem zavarják az álmomat, mert tényleg csak pihenésre vágyom. Erre az estére ilyen „H-Zico” jutott.
