A honi rendszer sajátosságaira visszatérve Dénes távolabbról közelítve vizsgálta a kérdéskört. Mint mondta, általános szabályként érvényes, ha van egy éles preferenciád, akkor az ehhez történő alkalmazkodást valószínűleg minden rendszer elbírja. Ám amint több szabály belekerül a rendszerbe, ellentmondások jönnek létre. „Az amerikai sportokban is rengeteg szabályozás létezik, de van egy fontos, mindent rendező elv: valami növeli-e a profitot, vagy sem. Ha a profit a rendező elv, akkor konzisztensen működtethető a szabályozás. Továbbá a játékos épp az egységesség miatt nem egy klubbal, hanem magával rendszerrel áll szemben” – világított rá a mechanizmusokra.
Magyarország esetében – Dénes szerint – akad némi összehangolatlanság a rendszerben, emellett a piaci viszonyokat tekintve a klubok nem vívnak élet-halál harcot a fennmaradásért. „Nincs olyan veszély, hogy ha két-három éves távlatban nem tudja fedezni a kiadásait a bevételeivel, akkor bezárhatja a boltot. Ha így lenne, akkor egy tulajdonos megfontoltabban döntene” – mondta. Dénes Ferenc itt arra is gondol, hogy egyrészt óriási mennyiségű pénz érkezik menetrendszerűen a tévéközvetítésekből, illetve ott van a tao. A sportcélú társasági adót nem lehet például profi focista bérére költeni, utánpótlásedzőkre, infrastruktúrára viszont igen, így ki lehet vele váltani tetemes mennyiségű költséget, amit újabb játékosok vásárlására, a játékosok bérének megemelésére lehet költeni. Viszont a tao kifizetése sem teljesítményhez kötött, tehát nem piaci alapú költés, így a játék minőségét nemhogy emeli, inkább csökkenti vagy konzerválja.
Ennek a sajátos környezetnek akadnak furcsaságai. Mindezt Dénes egy példával mutatta be: könnyen előfordulhat, hogy míg az egyik klub nem tudja kifizetni egy játékos árát, addig a másik egyesület még hozzá is tesz; akkor is, ha bevétele ezt nem teszi lehetővé. Ugyanis tudja, majd az önkormányzat és a szponzorok besegítenek.
