Szörnyű lelki tusákon megyek át, éjjelente felébredek, s csaknem mindig azt mondom magamnak: „Ember, ébredj fel, el kell menned innen, ez a talaj nem bírja befogadni munkáidat.”
Azután gyorsan rá kellett jönnie, hogy nemcsak a munkákat, de őt sem fogadja be ez a föld. Ez volt az az év, amikor – alig néhány hónappal a nagy párizsi találkozás után – Ámos a magyar Chagallból az Apokalipszis festőjévé vált.
De már az 1937-es Szentendre II. című kép félrevert harangja, városvédő angyala, sötét, vigasztalan háttere is sejteti az idők változását, amiről aztán sok más mű mellett az 1941-es Bezárt templom Szentendrén, illetve a Katonák Szentendrén is megrázó hatással tudósít, hogy az 1942-es Szentendre – Rab Ráby tér című munka kiszáradt fekete fái és az Árvíz Szentendrén felboruló bárkája kiteljesítse a látomást.
Ámos igazi megpróbáltatásai még csak ezután következtek, többször vitték munkaszolgálatra: az itt kapott kétoldalú tüdőgyulladásba és a flekktífuszba majdnem belehalt. 1944-ben született két legfontosabb rajzsorozata, az Apokalipszis és a Szolnoki vázlatkönyv. Előbbi még idehaza készült el, utóbbi a munkaszolgálat alatt, ahol egy kockás füzetbe rajzolt.
A füzetet 1944 októberében át tudta adni feleségének, Anna Margitnak, akivel a Lehel úti kaszárnyában találkozott, majd novemberben százada elindult az osztrák határ felé. A türingiai Ohrdruf-Nord koncentrációs táborból nem tért vissza. Megpróbáltatásairól naplósorai is beszélnek: mielőtt a munkaszolgálatos alakulatot átadták a határon a németeknek, még elénekeltették velük a Himnuszt.
