Bödőcs Tibor: Minden irányba lőni kell

Két év után ma este tér vissza a képernyőre az egyik legnépszerűbb hazai standup komikus, Bödőcs Tibor.

– Sokszor úgy tűnik, elég a harsány színpadi jelenlét a sikerhez, kidolgozott poénokra már nincs is szükség. Merre tart a hazai standup?
– Nem vagyok esztéta, nem az én dolgom korszakhatárokat húzni. A harsány dolgokat, amennyire látom, nem lehet jobban eladni, vagyis egyelőre nagy baj nincs. Kőhalmira többen kíváncsiak, mint a harsányságra. Biztos van egy rakás rossz fellépő is, de számomra fontosabb, hogy a közélet állapotáról beszéljek, így nem töltök sok időt a műfaj esztétikai elemzésével.

– A műsoraiban számos kulturális utalást tesz. Az intellektuális humornak van még létjogosultsága?
– Van. Bár akad olyan barátom, aki kevesli az utalásaim számát, a közönség torkán viszont nem akarok mindenáron egy dupla irodalomórát lenyomni. Mazsolaként persze elszórok utalásokat, de nem akarom túlerőltetni. Az irodalom amúgy is hatással van az előadásomra. De nem érdemes szigorú határokat húzni, a kultúra nem ér véget a Széchényi Könyvtár, a Szépművészeti Múzeum vagy az Opera kijáratánál. Kultúra az is, hogy miként beszélünk egymással, hogyan vágunk disznót, hogyan permetezünk és milyen bort iszunk. Mellesleg Az élet értelmében lesz egy íróparódia is, szóba kerül legnagyobb zeneszerzőnk stb.

– Nincs direkt pedagógiai szándék az utalásokban?
– Tudatosan biztos nincs. Ami engem érdekel, az beszivárog a műsorba. De nem hiszem, hogy a nézők miattam feltörik a közkönyvtárakat, hogy Hrabal-köteteket zsákmányoljanak.

– Egy interjúban úgy fogalmazott, „nem azért mondom, hogy nevessenek, de amit mondok, azon nevetnek”. Mennyire határozza meg a közönség a standupot?
– A műfaj alapkérdése, hogy az előadó figyelembe veszi-e a közönség reakcióit. Ricky Gervais az őrült, a nagyszerű angol komikus egyszer azt mondta, őt nem érdekli, mit szól a közönség, nevetnek-e vagy sem, ő elmondja a műsorát úgy, ahogy akarja. Mások szerint ellenben a nézők reakciója a legfontosabb. Én a kettő között próbálok egyensúlyozni. Olyat nem mondok, amivel nem értek egyet, csak azért, hogy nevessenek, de amit kirostálok, azon szeretném, ha nevetnének. Ugyanakkor bent hagyok néha olyan elemet is, ami nem annyira vicces, de fontosnak érzem. A színpadnak kemény törvényei vannak: egy ember kiáll és nyolcvan percen keresztül beszél, ami nem túl ingergazdag műsor, valljuk be. Nincsenek jelenetek, nincs partner, nincs díszlet, nincs zene, sem pirotechnika. Ahhoz, hogy senki ne aludjon el, olyan formába kell önteni a műsort, úgy kell felépíteni, hogy végig lekösse a közönség figyelmét. Előre persze ezt sosem lehet kiszámítani. Amikor az elefántcsonttornyomban vagy a kocsmaasztal mellett kitalálom a műsort, még nem látszik, hogy működik-e majd mindez a színpadon. De igyekszem felhasználóbaráttá tenni, amennyire bírom.

– A poénokkal meddig lehet elmenni. Mennyire köti meg a kezét a politikai korrektség?
– A standup a határok megsértéséről szól. Minden irányba lőni kell, meg kell hökkenteni a nézőt. Minden témának van egy közhelyes értelmezése, a standup legfőbb kihívása kibillenteni a nézőt ebből a közhelyből és egy új nézőpontot felvillantani, ami ugyanúgy érvényes, és amitől rádöbbenünk, hogy a dolgok bizony sokfélék. Ez lenne a humor lényege: a dolgokat más helyről is nézni. Hogy egy kicsit a számomra furcsa tusványosi gondolatok ellenáramában haladjak: az a vonzó, mondhatni cool a nyugati kultúrában, hogy sokféle vélemény él meg egymás mellett. Van, aki megsértődik, de még akkor is tiszteletben tartja, hogy léteznek az övétől különböző nézőpontok.

– A magyar kultúrában ennek nincs hagyománya?
– Dehogynem. Hamis önkép, hogy a magyar ember kizárólag panaszkodni tud, az irónia ugyanúgy áthatja a kultúrát. A kocsmai alaphang mindig cinikus, humoros: mindenki ugrat mindenkit, ez lenne a normális.

– És a közönség veszi az iróniát? Nem sértődnek meg a közéleti poénokon sem?
– Ritkán sértődnek meg. Nem bánnám, ha több felháborodott véleményt kapnék, de így is jó. Nem kell, hogy mindenkinek minden tetsszen.

– Említette, hogy egy pécsi fellépésen vették fel a műsort. Nem is változtatott semmit egy hagyományos élő produkcióhoz képest?
– Az volt a célom, hogy a képernyőn megközelítsük egy élő fellépés hangulatát. Nincs tapslámpa vagy alákevert nevetés, csak ott nevetnek, ahol a helyszínen is nevettek, nincs díszlet, nincs jelmez, semmi, csak egy ember színpadon. Remélem, mindez átjön a képernyőn keresztül is. Nyilván sosem lesz olyan a tévé előtt ülve nézni, mint egy teremben ötszáz ember között, de valamennyi megmarad belőle. A műsor amúgy egy folyamat végeredménye. Minden blokkon, minden poénon addig dolgozom, amíg ideális nem lesz. Amikor már nincsenek felesleges magánhangzók, kötőszók, csak a poén. Ha megvannak a tökéletes mondatok, azokat fel kell venni. De ez akár évekig eltarthat.

– Sorozat lesz a műsorból?
– Nem rajtam múlik a Bödőcs-reneszánsz. Ha a kedves nézőket érdekli, akkor lehet belőle sorozat. A Comedy Central egy kereskedelmi csatorna, a farmer és a popcorn sátáni birodalmából, Amerikából jön, bármi elképzelhető.

– Szülőhelye, Búcsúszentlászló visszatérő elem a műsoraiban, az előzetesek alapján most minden eddiginél hangsúlyosabba szerepet kap.
– Nekem Búcsúszentlászló olyan, mint a blueszenészeknek New Orleans. Kosztolányi Dezső mondta, ami tizennégy éves koráig történt vele, arról írt egész életében. Nekem ez a környezet a meghatározó. Igazi, élő emberekről szeretek beszélni: családtagokról, a falusi panoptikumomról. Ezek a hihetetlen karakterek mindenki környezetében megvannak, nem is értem, mi szükség van a bulvársajtóra. Elég lenne csak körülnézni, hogy nagy figurákkal találkozzon az ember.

– És a politikai humor?
– A standup csapdája, hogy aktuálpolitikai csip-csup ügyekkel mennyire foglalkozik az ember. Én nem kabarét csinálok, amely a napi történésekre reagál. Ha akad egy jó poén, remélem, az még tíz év múlva is jó poén lesz. A politikai humor megosztó, de kellő bemelegítést, gimnasztikát tartok a közéleti témák előtt, és ha már feltörtem a kezdeti visszafogottságot, akkor veszik a politikai humort is.

– Egy közelmúltban adott interjúban elég sötét képet festett a hazai közéletről.
– Dühít, ha nem működik valami, és érdekel, hogy miért nem. De én csak egy bohóc vagyok, nem fogom megválaszolni a világ nagy kérdéseit.  Ha humorral közelítünk a dolgokhoz, rájövünk, hogy mindennek több aspektusa van, minden ellentmondásos. Választ persze így sem tudok adni. Amit látok: a szervilizmus, a dilettantizmus tündöklése, szerepzavarok, rossz mítoszok remixei, stb. De ez nem az apokalipszis, ezek mindig, minden korban megvannak, csak az arányok változnak.

– Mennyi lehet ebben a műfajban, mire számíthatunk a jövőben?
– Azt hiszem, a Nap kiég öt milliárd éven belül.