– A második világháborúban valóban pilóta volt?
– A második világháborúban Sztálingrád elestét követően nem vittek el a frontra, hanem pilótaiskolába kerültem. Tizenkilenc éves koromban repülőgépet vezettem. Zászlósként nem hallottam se amerikai, se angol, se orosz puskalövést, s nem láttam egy halottat sem. Viszont hadifogságba estem, a Fekete-tengertől Szevasztopolba vittek. Két lehetőségem volt: kőbányában bányászni, vagy a kitermelt követ szállítani a vállamon a hegyre. Kikészülök az első héten – gondoltam magamban, aztán ismét szerencsém volt. A láger orvosa megkérdezte tőlem, hogy milyen nemzetiségű vagyok. Mondtam: magyar, Debrecenből. Ismered a Szeleséket? – kérdezte. – Szeles Bandi a legjobb barátom – válaszoltam. A magyar orvos részletesen kikérdezett, s én valóban ismertem a családot. Kiderült, hogy az orvos a nagybácsija a legjobb barátomnak. Megtanította a kórházi szakszavakat oroszul meg németül is, így betegeket hordoztam, injekcióztam. Kivételezett helyzetem volt, a sátorkórház területén, egy kis helyiségben aludtam. A többi ezerötszáz fogoly pedig egy óriási cirkuszi sátorban, aminek rá volt írva az oldalára hatalmas betűkkel, hogy Mrs. Churchill ajándéka. Köszönjük. Öt hónap múlva hazajöttem.
– Amikor hazakerült, az élmények hatására orvos akart lenni?
– Megbeszéltük, hogy amíg a menyasszonyom tanul, nekem pénzt kell keresni. Nyitottam Debrecen főutcáján egy fényképészüzletet, amely olyan sikeres lett, hogy inkább azt folytattam. Kiírtam a kirakatba, hogy a színészeket ingyen fényképezem, így Zenthe Ferenctől Mensáros Lászlón át Rajz Jánosig mindenki megfordult a stúdióban, sokukkal barátságban voltam. Én Budapestre költöztem, ahol ugyancsak „fényszövösként” próbáltam szerencsét.




