Kun Árpád: „Akár afrikai varázsló is lehetnék”

Kun Árpád 2006 óta él családjával Norvégiában. Afrikai kollégája ihlette a Boldog Észak című új regényét.

– Mennyiben változott mindez az Anders Breivik által elkövetett merényletsorozat óta?
– Jens Stoltenberg miniszterelnök a támadás után kijelentette, hogy az ország még nyitottabb lesz, még demokratikusabb, nem úgy, mint a 2001-es terrorcselekményeket követően bezárkózó Egyesült Államok. Norvégia egészen másként dolgozza fel ezt az esetet. Az, hogy jobban védik a kormányépületeket, más kérdés. Korábban ez amatőr módon működött. Hogy a Breivik egy tonna bombával megrakott kisteherautóval beállt oda, ahol rendesen a miniszterelnök közlekedik, az agyrém.

– Életművét eddig, akár a verseket, akár a prózát nézzük, a töredékes, rövid, tömör szövegek jellemezték, amelyek valamiképp a zaklatottság érzetét keltik az olvasóban. A Boldog Észak ehhez képest egy lekerekített, nagy ívű, klasszikus regény. Az északon meglelt otthonnak, a nyugalmi állapotnak köszönhető a változás?
– A lekerekítettség a formából következik. Egy vers annyira sűrített, hogy sokkal több a mögöttes tartalom, az implicit jelentés, mint a regény esetében. Az Esőkönyv című prózakötetben is elsősorban képek szerepelnek, nincs pergő cselekmény, ebben az esetben is formai kérdésről van tehát szó. Most egy klasszikus regényt akartam írni, aminek van eleje, közepe, vége. Ami az otthonra találást illeti, az Esőkönyv is ezt a témát járja körül. A zaklatottság és a megnyugvás egymást váltogatták az életünkben, nem egyértelműen elhatárolható folyamatok ezek. De tény, hogy a nagyregényhez jó, ha az ember talál egy Arkhimédészi pontot, amihez mindent viszonyíthat. Nekem ezt Aimé jelentette. Ő lett az a központi szereplő, akin keresztül meg tudtam jeleníteni a regény világát.

– A regény első része Beninben, Nyugat-Afrikában, a főszereplő szülőhazájában játszódik. Ezt a világot legalább olyan élethűen kellett megjelenítenie, mint Norvégiát. Hogyan vált ennyire otthonossá Afrikában?
– Párizsban tanultam és Bordeaux-ban tanítottam. Ennek köszönhetően nagyon közel kerültem a francia kultúrához, amelynek integráns része Afrika, a korábbi gyarmatok világa. Így a nyelvvel és a kultúrával együtt ezt is elsajátítottam. Később, Aimé-vel beszélgetve természetessé vált számomra, hogy ismerem Nyugat-Afrikát, és ismerem Benint. Másrészt, ha az ember regényt ír, alaposan utánajár a megjelenített közegnek.

– Említette, hogy íróként Aimé segítségével aknázta ki a környezetében rejlő lehetőségeket. Miután megismerte a történeteit, egyből potenciális főszereplővé vált az Ön számára?
– A beszélgetéseink során nem úgy tekintettem rá, mint adatközlőre. Kapóra jött számomra, hogy volt egy ilyen ember a környezetemben, de tőle függetlenül is megszületett volna a könyv, mert mindenképpen meg akartam írni, amit magam körül láttam Norvégiában. Aimé történetét éppen ezért alaposan megváltoztattam. Valójában sosem volt például vudu nagypapája, ezt a szálat én alakítottam így. Ennek az alapja egy személyes élményem. Egy beszélgetés közepén hirtelen eszembe jutott, hogy mit keresek én itt Norvégiában? A fjordok mellett egy pesti bölcsész: mit csinálok én itt? Ennyi erővel akár egy afrikai varázsló is lehetnék, akkor sem érezném magam idegenebbnek. Ez a rádöbbenés fonódott össze Aimé történetével, és terebélyesedett regénnyé.

– A regényben Aimé házi segítőként idős emberek mellett dolgozik – akárcsak Ön a valóságban –, a munkája közben így naponta kerül rendkívül intim, érzékeny helyzetekbe. Nem okozott nehézséget ennek az általában tabuként kezelt szférának a megjelenítése?
– A regényben szereplő esetek mindenkivel megeshetnek. Osztom a főszereplő, Aimé titokról vallott nézetét: úgy érezzük, hogy valami miatt szégyenkeznünk kell, rejtegetjük a titkainkat, de erre semmi szükség. Mindenki megöregedhet, magatehetetlenné válhat, nincs ezen mit szégyellni. A neveket ugyanakkor minden esetben megváltoztattam. Ráadásul mindez fikció, hiszen nem is én magam éltem meg az eseteket, hanem a regénybeli Aimé.

– És magánemberként, pesti bölcsészként hogyan tudott hozzászokni ehhez a munkához?
– Nem tudtam magamról, hogy ennyire gondoskodó alkat vagyok. Négy gyerek mellett, a háztartást vezetve hamar megtanultam, hogy milyen szolgálni másokat. Ugyanígy jó érzéssel tölt el, ha segíthetek a magatehetetlen embereken. Ráadásul még fejemet sem kell használnom a munkához, így megőrizhetem azt a hajnali íráshoz. Nem mellesleg tisztességesen meg tudunk élni a keresetünkből. A norvég társadalomban nincsenek jelentős különbségek a bérezésben. Semmilyen szempontból nem nézik le házi segítőket sem, sőt.

– A regényben Aimé életét a legapróbb részletekbe menően ábrázolja. Így azt is, hogy a férfi a hosszú magány után miként talál társra Gréte személyében. Hogyan fogadták a hírt a főszereplők, hogy a történetükről regényt írt, amelyben ráadásul a valódi nevükön szerepelnek?
– Ahogy az epilógusban írom, úgy tartottam tisztességesnek, ha elárulom Aimének, hogy miről szól a regény. A kéziratot nem tudtam elolvastatni vele, mert magyarul nem tud, de megkaptam a beleegyezését. A regény végén szereplő levelében Aimé elárulja, hogy megcsömörlött attól, hogy rejtőzködve élte le az életét, most már nyíltan vállalja, hogy mi történt vele, min ment keresztül, és megtiszteltetés számára, hogy szerepelhet a regényben. Gréte azt mondta, hogy csak akkor érezné kellemetlenül magát, ha egy rossz regénybe szőttem volna bele a történetüket. Néha gondoltam rá, hogy vajon ehhez mit szólnak, de, mivel ez fikció, alapvetően nem befolyásolt az alkotásban.

– A Boldog Észak meglehetősen társtalannak tűnik a hazai irodalomban. Milyen hatások érték, kihez kötné a prózáját?
– Magyar irodalomból nem tudnék előképről vagy hatásról beszámolni. Amikor készült a regény, az adott leginkább erőt az alkotáshoz, hogy erről a témáról ebben a formában még senki nem írt előttem. Innen nézve valóban elég társtalannak érzem magam. Inkább világirodalmi kedvenceimet említhetem. García Márqueztől a Szerelem a kolera idején, Stendhal A pármai kolostora, és természetesen Proust, aki a világirodalom legnagyobb regényét alkotta meg. Elsősorban a francia és a latin-amerikai irodalom volt rám hatással.

– Olvasás közben újra és újra meglepődve vettem tudomásul, hogy ez a regény magyar nyelven született, oly annyira távolinak, különösnek tűnik. Mit gondol, hogyan fogadja az olvasóközönség a Boldog Északot?
– A kiadóval együtt kíváncsian várjuk, hogy milyen fogadtatásra talál a regény. Talán éppen a történet különössége, furcsasága miatt kapnak rá az olvasók. Mondták már korábban is, hogy mintha nem is magyar író regénye lenne, annyira hiányoznak belőle a görcsök. Nem tudom, mit mondjak, ha így van, hála Istennek, hogy van egy ilyen magyar regény is. Legyen minél színesebb a szőttes.

– A pozitív hangvétel is idegen valamelyest a magyar irodalmi hagyományoktól.
– Ez az én világlátásom eredménye. Azt gondolom, hogy minden nyomorunk ellenére is lehetünk kívülállók. Egy regényírónak kötelessége kívülről szemlélni az eseményeket. Ha rossz kedvem van, nem háríthatom a világra. Akár jó, akár rossz történik velünk, tudomásul kell vennünk, hogy a világ így működik. A regényírásnak az az alfája és ómegája, hogy a lehető legérzékletesebben, legplasztikusabban, és a legpontosabban ábrázoljam a környezetet. Minden nyomorúságunk ellenére egyelőre élünk, és ez csodálatos. Ez nekem önmagában érték.

– Az epilógus utolsó mondatában a következő regényéről ír, amely „arról fog szólni, hogy mi hogyan kerültünk ide Magyarországról.”
– Elkezdtem írni a következőt, és szeretném minél hamarabb befejezni, valóban. Bár a következő regény ugyanúgy fikció, mint a Boldog Észak, a főszereplő könnyen összetéveszthető lesz majd velem, a szerzővel. Egyes szám első személyben írok, de vigyázat, mert még mindig nem mondok igazat.