Lydia Lunch: Amerika nem demokrácia

A politika miatt hagyta ott New Yorkot, szerinte Amerikának semmi köze a demokráciához. Lydia Lunch-interjú.

A politika sem áll távol tőle. Nagyon kemény kritikát fogalmaz meg a mai politikai osztállyal, a nyugati fogyasztói társadalom világszemléletével és a média által sulykolt, a közbeszédet kötelezően uraló témákkal szemben. Meg is lepődtem, mert első körben csak arra lettem volna kíváncsi, hogy a kritikusok szerint az 1990-es évek posztpunk, no wave művészetének egyik legfontosabb, megkerülhetetlen alakja a 90-es, netán a 80-as években élne-e újra. Ehhez képest szinte azonnal rávágja: „egyikben sem, semmiképp, hanem kizárólag a mában, hiszen annyira borzalmas és hátborzongató manapság a világ a sok háborúval és tüntetéssel, hogy a világért se hagynám ki, főleg, mert most épp olyan, mint amilyennek mindig is éreztem”.

– Napjainkban pedig a lázadó zenéhez politikailag érzékeny szövegeket kell írnom – vallja a művésznő. Mint mondja, főleg azért, mert a politika még sose volt ennyire arrogáns és képmutató, mint manapság. Pedig – mint mesélte – már az 1960-as évekbeli polgárjogi mozgalmak idején faji zavargásokba „csöppent”, ahol először tapasztalta meg az amerikai rendszer visszásságait, és a Reagan-korszak sem hagyta hidegen. De mégis, azoknak valahogy más hangulatuk volt, mint jelen korunknak.

Amerikaiként az Egyesült Államokról mondott húsba vágó megjegyzéseit hallgatva Lydia Lunch a kényszeredetten erőltetett politikailag korrekt közbeszéd bajnokainak sem valószínű, hogy első számú kedvence lesz. A mai közállapotokról szólva ugyanis saját szülőhazájára kanyarodva azonnal megjegyzi, „Amerika egy rakás szerencsétlenség, egy álszent, képmutató rendszer, semmi köze a demokráciához; csak azért rombol szét országokat, hogy aztán ugyanazon bűnözői csoportoknak adja oda újjáépítés címén, amit azok sose valósítanak meg.”

Úgy véli, az Egyesült Államok a valódi fenyegetés a világ számára. Ő tíz éve, George W. Bush újraválasztása után fordított hátat New Yorknak, és Európába, azon belül is Barcelonába költözött, ám – mint mondja – már a katalán főváros sem a régi, főleg, mióta rárepültek a „divatmajmok”.

Lunch úgy látja egyébként, hogy az amerikai közbeszéd és közhangulat Barack Obama elnök (ahogy ő utalt rá, azt már csak Silvio Berlusconi elhíresült elszólása miatt sem idézném!) hivatalba lépése óta sem javult. Mint mondja, „az egész (amerikai) politikai osztály egy összefonódó bűnszervezet, amely gyarmatosítani akarja az egész bolygót”.

Ha valaki autentikus véleménnyel lehet a nők helyzetéről, szerepéről, e jelenség évtizedes „fejlődéséről” a nyugati, hitünk szerint „felvilágosult” világban, akkor a prűdnek, netán szemellenzős konzervatívnak semmiképp sem nevezhető, az ötvenötöt is betöltő Lydia Lunch annak számít. Nemcsak azért, amiért művészetét áthatja a maga női mivolta, érzelmei, illetve a női nemiség útkeresésének hangulata, hanem mert immár negyven éve a zenei frontvonal első sorában lehetett szemtanúja mindennek.

Az ember tehát azt várná, hogy valamiféle előrelépésről beszél majd. Ehhez képest kissé sokkolt a válasza, amelyet tömören úgy kezdett: „semmi fejlődés, épp ellenkezőleg”. Szigorúan a zeneipart figyelembe véve inkább ellentétes, visszafelé mutató tendenciát lát. „A popipar elpornósítása zajlik az ilyen Beyoncék, Lady Gagák és Madonnák közreműködésével. Elég elszomorító, hogy minden a profitosításról szól, miközben a zenének nincs semmi mondanivalója, ráadásképp pedig mindenki mindenkitől lopja a »témákat«.”

Lydia Lunch a nagy képet nézve is finoman szólva kritikus a szent és mindenekfelettinek hitt fogyasztói kultúrával szemben. Mintha Chuck Palahniuk Harcosok klubja című, 1995-ös regényének szavai visszhangoznának a fülemben. „Mi megy ma? Mindenféle jött-ment celebek, Kardashianek folynak a csapból is.” (A 34 éves Kim Kardashian a felesége és annak barátja megölésében felmentett egykori amerikai focisztár, O. J. Simpson védőügyvédjének a lánya, egyúttal O. J. keresztlánya, aki nagyjából a feneke mutogatásából él, és egy 2007-ben „kiszivárogtatott” intim házi videója óta foglalkoznak vele igencsak intenzíven az amerikai és brit bulvárlapok – a szerk.)

– Így csinálnak belőlünk nyomorult felhasználókat; az a probléma: elhitetik, hogy mindenkiből lehet celeb, csak hordd a megfelelő ruhákat, és írjanak rólad a szennylapok, de közben nagy badarság az egész – állítja Lunch, aki szerint ugyanilyen szánalmas az okostelefon-társadalom is, ahol az emberek lassan már csak és kizárólag a posztjaikban élnek.

Mint mondja, épp ezért nincs fent semmilyen internetes közösségi oldalon, sem egyéb helyen a világhálón, ahogy e-mailben sem ad interjút, mert szereti, ha például egy beszélgetés alatt a szemébe tud nézni annak, akivel kommunikál, hiszen ez a társas kapcsolat alapja, a közvetlen, szemtől szembeni párbeszéd. „Mint ahogy most mi itt beszélgetünk.”

A kiberőrülettel ellentétben Lydia Lunch most az igen szerteágazó produkcióit próbálja meg összegyűjteni, illetve rendszerezni egy nagy archívumba. Jelenleg olyan ezerkétszáz videó, hangfelvétel és egyéb megjelenés katalogizálásánál jár, ám – mint mondja – még bőven van mit összeszedni és rendbe tenni. A cél az, hogy egy helyre – például egy egyetemi könyvtárba – el lehessen helyezni a teljes életművét.

Az külön örömmel tölti el, hogy vannak, akik segítenek ebben a munkában, az pedig hab a tortán, hogy lassan PhD-disszertáció is készül munkásságáról. Picit meghatódottan mondja is: „sose gondoltam, hogy a gimiből tizenhat éves korában dobbantó lányról valaha is készül ilyen mű, épp ezért ez roppant megtisztelő számomra.”

Zárásképp, felvételen kívül szívesen elbeszélget még az építészetről meg hogy például nálunk, Budapesten ez mekkora patinát ad a városnak. Azt azonban nem tudtam meg, vajon a koncert után pihenni tér-e, vagy egy sötét kocsmába megy sztorizgatni. Imázsa alapján mindenképp az utóbbi, legalábbis úgy képzelem – mintha Morrison lenne.