Itt köszön vissza a rendezői, igazgatói ars poetica is: „Isten és föld között indultam el, s ott megyek egyenesen végig; s majd amikor megállok, azt fogják mondani nekem: mivel hittél és meg nem tántorodtál, te vagy az ember s a magyar”.
Tamási szövege többszörösen rétegzett, helyenként viszont egyenetlen, s mára mondatainak egy része fáradtnak tűnik; komolyabb átalakító munka híján, a mai színpadon zavaró direktségeket, felesleges didakszist szül. Erre sajnos kevésbé figyelt Vidnyánszky, feltételezhetően épp a darabnak szánt manifesztumszerep okán.
Pedig a Vitéz lélek mélységét felfejteni leginkább költői eszközökkel lehetne. Éppen Vidnyánszky Attila költői színházának módszereit alkalmazva. Elemelkedve, olyan látomásossággal, amely kiváltja a szóban elhangzó tanulságokat. S amely nem elsősorban mondásokban beszél Istenről, nemzetről, reményről, hitről, hanem képekben, játékban. Szimbolikus megjelenítéssel a szentenciák helyett, vállalva a manifesztumjelleg csorbítását is.
A költőiségnek most csak erősen visszametszett kezdeményeit láthatjuk viszont az előadásban. Vidnyánszky Attila elnagyolta, nem bontotta ki következetesen például az általa felvázolt faallegóriát, pedig az üszkös romok eltakarításának, a megújulásnak első, az élő fa szép susogásának második, s a megmunkált rönkökből születő templom harmadik felvonásbeli képéből igazán lehetett volna építkezni. Az eredeti nyelvezethez való ragaszkodás vontatottá, néhány ponton kimódolttá teszi az előadást. Kevesebb, éppen csak jelzésszerűen megjelenő tájjellegű beszéd sokkal többet adhatna.
A szereplők közül messze a legjobb Trill Zsolt alakításának ereje, olykor humorosba forduló játékossága Soós Imre autentikus népi hőseit idézi. Mécs Károly méltó helyen mutathatta meg ismét tehetségét; érdemes kiemelni Martinovics Dorinát, Tenki Rékát (Rozáli) is. A díszlet jelzésszerű, szép.
(Tamási Áron: Vitéz lélek. Nemzeti Színház. Rendező: Vidnyánszky Attila.)
