Nem jelent veszélyt Romániának az autonómia

Esély lesz székelyföldi önrendelkezésre, ha Bukarest nem a kiválási kísérletet látja benne – véli a szakértő.

Nem hozott előrelépést az erdélyi és a székelyföldi autonómiatörekvésről közel harminc éve zajló vitában Klaus Johannis újfent kinyilvánított elutasító álláspontja. A román államfő júliusban tett székelyföldi látogatása során úgy vélekedett, a helyi és regionális autonómia segíti, az etnikai autonómia viszont gátolja a fejlődést. Noha Hargita és Kovászna megye önkormányzati vezetői később felhívták a figyelmet, hogy nem etnikai alapú, hanem közigazgatási autonómiát akarnak a tömbmagyar Székelyföld számára, a nem lényegtelen pontosítás többnyire elkerüli a román társadalom figyelmét.

Bognár Zoltán kolozsvári autonómia-szakértő úgy látja, ugyanolyan káros egy ország régiója kapcsán etnikai autonómiáról, mint nemzeti államról beszélni: mindkettő területi elvű megoldás, és a gyakorlatban kicsi rá az esély, hogy etnikailag homogén legyen. A politológus lapunknak elmondta, ahogy a nemzetközi jogi személyiséggel rendelkező Románia száz év alatt sem vált etnikailag homogén állammá, úgy egy jövőben államszint alatti politikai autonómiával felruházandó régió sem lenne etnikailag homogén. „Már csak azért sem, mert egy működőképes területi elvű közigazgatási régió határainak meghúzásakor a földrajzi adottságok és az infrastruktúra számos esetben felül fogja írni az etnokulturális határokat. Ilyen körülmények között a nyelvi és etnokulturális homogenitás terv lehet csupán, amely az emberi jogok tiszteletben tartása mellett nem megvalósítható” – hívta fel a figyelmet lapunk megkeresésére a szakértő.

Arra is kíváncsiak voltunk, nem furcsa-e, hogy éppen az a szász származású román államelnök utasítja el az etnikai autonómiát, akinek az ősei évszázadokon keresztül élveztek ugyanilyen önrendelkezést. Bognár szerint az furcsa, hogy annak ellenére tapasztalható ekkora ellenállás a téma kapcsán a román társadalom és a politikusok részéről, hogy az autonómia hatékony kisebbségvédelmi eszköz. Léteznek ugyanis olyan egyéni kisebbségi jogok, amelyek csak közösségben gyakorolhatók, ezekhez pedig közintézmények kellenek. Ahol a kisebbségi nyelvek és kultúrák támaszkodhatnak saját intézményhálózatra, és saját igényeiknek megfelelő jogszabályokat hozhatnak, ott nincs strukturális asszimiláció, hiszen minden szolgáltatás elérhető anyanyelven. A szakértő úgy véli, amennyiben ezt egy állam nem kívánja biztosítani, azt jelenti, hogy nem mondott le teljesen a nyelvileg és etnokulturálisan homogén lakosság megteremtésének vágyáról, azaz a politikai nacionalizmusról.

– Amennyiben a régión belül magas a kisebbség aránya, az autonómia nagyon hatásos kisebbségvédelmi eszköz. Garantálható, hogy a kisebbségi nyelv és kultúra fennmaradását és fejlődését fogja segíteni – hangsúlyozta Bognár Zoltán. A szakértő úgy gondolja, az az autonómia nem kisebbségspecifikus dolog, hanem politikai és közigazgatási értelemben azt jelenti, hogy egy államon belül egyes embercsoportok önállóan dönthetnek és járhatnak el meghatározott, kizárólag őket magukat érintő ügyekben. Egyébként a kisebbségvédelmi komponenssel rendelkező területi elvű autonómiák terén működő modellek kapcsán meg kell említeni a belgiumi német nyelvű közösségét, Finnországban az Aland-szigeteki svédekét, Spanyolországban Katalóniát, az éppen Romániával szomszédos Moldovai Köztársaságon belül Gagauzia példáját.

A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), valamint a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) autonómiastatútumának életképességére vonatkozó kérdésünkre Bognár elmondta, nagyon sok síkon, sokféleképpen elképzelhető, milyen legyen Székelyföld majdani államszint alatti, Románia speciális státusú regionális önkormányzataként elképzelt politikai autonómiája. A két regionalizált ország, Spanyolország és Olaszország követendő példa lehetne Románia számára. „A szimmetrikus közigazgatási szerkezet miatt nehéz lenne úgy beállítani, hogy egy-egy régió kiválik az ország közigazgatási rendszeréből, és azok a régiók is megtapasztalhatnák az államszint alatti politikai autonómia előnyeit, ahol semmiféle kisebbségvédelmi hozadéka sem volna” – magyarázta a politológus. Az esélyeket illetően szerinte sok múlik a romániai magyar politikusok kommunikációján és a román szakemberek szakmai felelősségén, ez határozza meg legnagyobb mértékben a közvélemény alakulását. A kolozsvári autonómia-szakértő akkor lát esélyt politikai támogatásra a román többség részéről az erdélyi, székelyföldi önrendelkezésre, ha a román emberek már nem hiszik el, hogy ez kiválást vagy az egységes államszerkezet elleni támadást jelent.

Fogyatkozás

Romániában tízévente tartanak hivatalos népszámlálást, a legutóbbi, többé-kevésbé uniós szabványok alapján 2011-ben készült. A statisztikák azt mutatják, hogy az országban a magyar a legnagyobb kisebbség (a második a romák, a harmadik az ukránok) valamivel több mint 1,2 milliós lélekszámmal, ami a teljes népesség nagyjából 6,5 százaléka. Az 1992-es népszámláláshoz viszonyítva ez mintegy 200 ezerrel kevesebb romániai magyart jelent – aminek az egyik oka a népességfogyás, a másik a külföldre vándorlás, és harmadrészt az asszimiláció. A magyarság fogyásának aránya ugyanakkor még mindig lassabb, mint általában a románságé. Problémát jelent az elöregedő társadalom, és az évtizedek óta negatívba fordult szaporodási mérleg. Ami pedig az asszimilációt illeti: a magyar apától és román anyától született gyermekek 30 százaléka lett magyar nemzetiségűként bejelentve, magyar anya és román apa esetében az arány 27 százalékos. A romániai magyarság lényegében véve teljes egészében Erdély területén él, 33–40 százalékuk a történelmi Székelyföldön, 25–35 százalékuk a határ menti területeken. Többségben már csak két megyében, Hargitában (82,9) és Kovásznában (71,6) vannak. (MN)