Egyre nagyobb riadalommal olvasom a közösségi kezdőlapomon a balatoni „vendéglátás” bizonyos szegmenseiben tapasztalható rémtörténeteket. Mert miközben tagadhatatlanul felütötte a fejét itt-ott a minőség, változatlanul itt libeg a kádárizmus kopogó szelleme. Vagy még rosszabb a helyzet, mert Kádár alatt jobb volt. Bizonyos szempontból egyébként tényleg, de ezt most hagyjuk. Ha ’89-ben tudom, hogy ez lesz utána, beállok munkásőrnek. (Csak vicceltem.) Átmosott vagy inkább átmosatott és újra feladott tésztákról és minősíthetetlenül viselkedő személyzetről szólnak a sztorik vs. nagyarcú, pesti köcsög vendégek. Na, itt legyen okos az ember.
Kemény munka, lássuk hát empirikusan, mintegy tapasztalati úton. Ábrahámhegy, strand, az van a legközelebb. Este hat után már ritkul a tömeg, és a fürdés akkor már ingyen van. Tehát nem kell fizetni a tóért, mint Horvátországban a tengerért sem, de ott egész nap ingyenes a lubickolás. Arrafelé egyébként elkezdenék olajozni a Kalasnyikovokat, ha valakinek az a pompás ötlete támadna önkormányzatilag, hogy fizessenek azért, amit Isten adott. De nem is erről lenne szó. Csobbanás és éhség. Tizennégy óra munka után, éhgyomorra, mert már megint úgy alakult. Már minden jó lenne, majdnem. Tudom, hogy sajnos mire számíthatok, de azért akad meglepetés. A pultos ember egy pohár sörrel a kezében sétálgat, ami szigorúan tilos, még akkor is, ha történetesen ő a tulaj, avagy a bérlő, ami valószínűbb. Ezt, ha már szükséges (van ilyen élethelyzet), hátul oldjuk meg, miként a cigizést. Cserébe azonnal beszól, már a rendelésnél, ezt még elengedem a fülem mellett, nem is tudom miért, talán solidarnosc. Akkor kellett volna rendezni a számlát. Ami komoly lett a végén, az ukrán süllőkért, amely egy bölcs döntésnek köszönhetően olyan már, mint a balatoni hekk. Üdítő kivétel a keszthelyi halbolt, ahol tisztességesen feltüntetik, hogy mi a baj. Nyert a horgászlobbi. Ami nagy (mármint a baj), nagyobb mint a horvát virbli, ahol szinte már csak szardíniára lehet menni, és ezért elmebajos árat kell fizetni egy rendes állatért, a tengerparton.
Vissza ide. Kérek egy rongyot, hogy letörölhessem a végtelenül dzsuvás asztalt, megint szolidaritás, valamint empátia, a személyzet szünet nélkül robotol egy borzalmas ketrecben a negyven fokban, nincs mindenre idő. Akik esetleg gyorsabbak lennének, már régen Londonban mosogatnak, brexit ide vagy oda. Látom a sörösön, hogy nem érti, majd a következőképpen kompenzál: kiront a bódéból, és némi mássalhangzó-torlódás árán kioktat, minősíthetetlen hangon. Ezen a ponton gurul a gyógyszer, a szék csak azért nem röpül, mert nincs értelme. Igénytelen műanyag székkel nem lehet tömegverekedést kirobbantani, pedig lenne rá igény, de megállna a levegőben még a Rejtő Jenő-i hangulat kibontakozása előtt.
Az van ugyanis, hogy a szociopata kioszt még néhány vendéget, közülük kettőnek pedig még a kijáratot is megmutatja, mert kifogásolni merték a halászlé minőségét. A mi bűnünk az volt, hogy miután rutinosan elhelyezkedtünk egy fára ekecselt dohányozni lehetséges tábla alatt, nem akarván molesztálni az amúgy is kifacsart staffot egy hamutartóért, gondosan elnyomtuk a csikkeket, majd elballagtunk velük a kukához, ahová az ételmaradékokat is elhelyezte maga után a fegyelmezett vendégsereg, már csak a zöld legyek miatt is. Önki, kimaxolva.
Szóval értek én mindent. Rövid a szezon, nagy a nyomás. Egyébként azért, mert az egész struktúra hibás, ahogyan azt Laposa Bence is remekül megfogalmazta nemrég a Magyar Nemzet Magazinnak adott interjújában. Nem hatástanulmányokat kellene írogatni milliókért a Balatonról, hanem végre egyszer meghallgatni az életvitelszerűen (télen-nyáron) itt tartózkodókat, hogy mitől véres a torok. Mondanának érdekeseket. Részemről a sztori úgy zárult, hogy többé a lábamat be nem teszem az ábrahámhegyi strandra, mint ahogy Tihanyba sem, a parkolótársaság viselkedése miatt. És sajnálom, de erre buzdítom a vendégeimet is, csupán azért, mert nem szeretném kitenni őket a gyökerek vegzálásának. A nyafogásnak ezennel vége. Már csak azért is, mert betoppant a másfél évtizede nem látott Toma, a remek építész, a gyönyörű feleségével. Négy gyerekük lett közben. Aztán még Judit és Zsolt Győrből, csodás fejek. Beszélgetve ér a hajnal. Az emberek meg különbözőek, ettől kerek a világ. A jó és a rossz állandó csatározása valószínűleg az a dinamika, amelytől nem fullad unalomba a teremtés.
