Hódolat Katalóniának. És csak a Barca! Mindeközben a bepöccent nyugger kivégzett ötven countryrajongót Vegasban, és még vagy ötszázat meg is sebesített. És egészen mostanáig nem tűnt fel senkinek, hogy a csávónál több automata fegyver van a spájzban, mint a nemzeti gárdánál.
Idegesek mostanában az emberek – hangzott el a Twin Peaks (2017) egyik kissé szürreálisnak gondolt kulcsjelenetében, miután egy kedves kertvárosi szomszéd mészárlásba fogott, mert elállták a kocsifelhajtóját. Viszont újabb két pompás darabbal bővült a világ legjobb sorozatának könyvekkel és lemezekkel tarkított körítése. Az egyik cédén a Bang-Bang bárban az epizódok végén elhangzó, klipszerűen megelevenedő, ám a történettel szoros összefüggésben álló dalok hallhatók. Ez így egyben komoly rémálom, sötét és nyomasztó, csak néha szakítja meg egy-egy olyan tétel, mint a ZZ Topé vagy a The Plattersé. A két (iker) csúcspont alighanem a Nine Inch Nailstől a She’s Gona Away és a No Stars Rebekah Del Riótól. Chrysta Bell nincs, de ő hamarosan jön Budapestre, addig kibírjuk valahogy. A másik hanghordozót Angelo Badalamenti uralja a témival és a grúvjaival, köztük természetesen a címadóval, valamint Laura Palmer zenéjével, Audrey táncával és a The Red Roommal, amelyről ugye Kubrick Ragyogása óta tudjuk, miként kell visszafelé olvasni, de belefér David Lynch lassúzása is a 30-as szobában. Kortárs szorongás az éjszakában az atombombától a rettegett rengeteg erdőig.
A napokban még az is kiderült számomra, hogy David Lynch alighanem nagyon bírná Arany Jánost, már ha utóbbi nem csak a magyar nyelven írókra gyakorolt volna felbecsülhetetlen hatást. A késleltetések, az ismétlések, a legendás „homály”, ezek lennének a hívószavak. Mivel valljuk be töredelmesen, nem olvasunk napi rendszerességgel Aranyt, a felismerésért egészen a Nemzeti Színházig kellett elzarándokolnom, Kovács Ákos Arany-estjére. Itt a következőket állapítottam meg. Először is Arany él, jobban, mint valaha, gondolta volna a fene. Aztán meg azt, hogy Kovács Ákos nagy segítségünkre van ebben, tekintve hogy érthetővé tesz és kiválóan értelmez. Különösen az Ágnes asszonyt és a Vörös Rébéket mondja remekül, borzongás is akad, és világos a történet. Utóbbit azért fontos megjegyezni, mert ez bitang egy munka, nagyon egyedül lehet lenni, miközben a kedves közönség lélegzete is hallik. Megismerünk továbbá „ismeretlen” verseket, és kiderül, hogy a Nagy Bárd nem volt híján a humornak sem. Szóval kerek az egész. Hogy még kerekebb legyen a produkció, megjelent egy szépséges verseskönyvcédé is, a művész pedig gimnáziumi turnéra indul az est anyagával. Ha ettől nem esik le a srácoknak, hogy Dalos Eszti szép leány volt, akkor semmitől.
Végül, talán kissé váratlanul, de egyáltalán nem utolsósorban essék néhány szó a pacalról. Édesanyámék remekül készítették (komoly maffiakapcsolatok segítségével szerezték be az alapanyagot a hetvenes években), állítólag magam is szépen csinálom, de az biztos, hogy nagy kedvvel fogyasztom. Bárhogy, bármikor. Leves formájában (Erdély, Cseh Köztársaság – lásd Hrabal és Menzel urak idevonatkozó téziseit), „olaszul” akár, de természetesen leginkább pörköltként, zónát és nagyot, garnírunggal vagy puha fehér kenyérrel tunkolva, kis lábasból kanállal akár, vessenek meg, édes mindegy. Egyvalami biztos. A legjobb, amit olvastam erről a csodálatos matériáról, Cserna-Szabó András 77 magyar pacal című alapműve. Itt most megszakadunk, de hogy miért, azt elárulom legközelebb.
