Zolik (a gólya, a robot és az író)

Ha a Zoli gólya ezt látná, ami éppen most van, pánikszerűen húzna vissza a migrénesek közé.

Miközben jelen sorokat, odakint Tél tábinak azért a végére csak elgurult a gyógyszere. Viszont mikor önök mindezeket, már valószínűleg vége az öntömjénező ámokfutásnak, bokáig gázolunk a meteorológiai tavaszban, a húszcentis hó nyomán mocsár mindenütt, a kerékvágás mély ugyan, de újra rendes. Ez azért is lenne fontos, mert ha a Zoli gólya ezt látná, ami éppen most van, pánikszerűen húzna vissza a migrénesek közé, akik akár meg is ehetnék, mint Surgyelán a sast. Mert közben a Zoli gólya elindult haza. Onnan tudhatjuk, hogy még 2016-ban felszerelték egy GPS-jeladóval, így aztán amint olyan területre ér, ahol van térerő, nyomon is követhetjük kalandos útján. Momentán annyi bizonyos, hogy Zoltán, a fekete gólya február 14-én gondolt egy nagyot, az első héten repült ezernégyszáz kilométert, majd a következő két napon még hatszázat. És még az is, ez jól látható a térképen, hogy a tavalyi útvonalához képest kihagyott néhány kanyart, tehát jelentősen rövidített. Mindez döbbenetes, megunhatatlan, szívszorító és felettébb izgalmas. A turné egyáltalán nem veszélytelen, Zoltánért szorítani, mozgását követni a Gemenc Zrt. honlapján lehet.

A Társaság a Szabadságjogokért idén egy, a világon is páratlan jogtudatosító kártyajátékot indított el a legrégebbi európai társadalmi innovációs pályázaton, a SozialMarie-n, ahol minden évben tizenöt projektet részesítenek elismerésben. A játék neve Mondo, és eredetileg fogyatékkal élő gyermekek számára alkották meg, de minden tíz év feletti kölyöknek fontos tanulási segédeszköz lehet. Tekintve, hogy a kártya azért készült, hogy használói tisztában legyenek a jogaikkal, bizonyos helyzetekben jól tudjanak reagálni, és könnyebben kommunikáljanak a környezetükkel, a játék felnőttek számára is érdekes lehet, mivel a magyarok jelentős része úgy zuhant bele egy mély joghézagba, mint valami fekete lyukba, és az önvédelemhez elengedhetetlenül szükséges tudása is (már bocsánat a hasonlatért) kissé fogyatékos. A kártyajátékhoz társul még egy színdarab vagy inkább stand-up-show, amelyben a higanymozgású Zoli robot beszél az életéről, és szelíden tudatosítja, hogy bizonyos helyzetekben jogunkban áll tiltakozni, valamint egy interaktív mesekönyv is. Fontos cucc ez, gyorsan jöhetne ugyanez a pénz világáról, a bankrendszerről is, hogy mi megy a reklámok mögött. Hogy a srácokkal már ne lehessen úgy elbánni, mint a szüleikkel.

Hogy Poós Zoltán generációja egyik legtehetségesebb írója, az már régen nem kérdéses. Minimum azóta, hogy A szív határai című regényében (2009) megteremtette az általam olvasott kortárs magyar irodalom legcsodásabb nőalakját. Bizony. Legújabb kötetét is nehéz félretenni néhány órára a párhuzamos olvasás borzalmas, ám mégis kiválóan működő megszokása miatt. Az Étvágy az imákra (Kalligram, 2017) jó kis utazás a rendszerváltás kori Magyarországon, egy húsz–negyvennyolc éves srác szemüvegén át, aki belepottyant a sűrűjébe. Poós Zoltán Battonyán született, és ez meghatározó. Mondjuk az is meghatározó lenne, ha Nemesmedvesen jön a világra, arról lenne csupán szó, hogy jól látja, mi ment a végeken és mi a vízfejben. És ezt képes úgy közreadni, hogy színe-szaga-íze van mindennek, és még ugye az ismerős figurák a tetejébe. Esetünkben persze nem a Tények és Tanúk sorozat egyik darabját olvassuk, el is szabadul gyorsan a ménes. Hősünknek Kádár János temetésének napján nem jut eszébe a Miatyánk néhány sora (ez milyen már, egyrészt mint a Proust sütije már megint, másrészt sajna előfordul és kínosabb, mint amikor az ukrán–román határ szélén tankolás után elillan a PIN-kód), cserébe viszont felbukkan Ribbentrop és a taxisblokád. Amikor ugye az ország lebénulása mindenkit váratlanul ért, de egy esküvőt azért már bajos lemondani.