A mélység felfejtése

Andorai Pétert a közelmúltban választották a nemzet színészévé.

– Nehezen találtam meg. Több eredménytelen próbálkozás után végül a Nemzeti Színházban adták meg a telefonszámát. Mikor, miért került ki a színházi világ forgatagából?
– A gerincbetegségem az oka. Elég régóta „nem vagyok forgalomban”: hat esztendeje léptem fel utoljára a József Attila Színházban, A kőszívű ember fiaiban, azóta csak filmben játszottam. Szabó István hívott Az ajtó című Szabó Magda-regény moziváltozatába, de szerepeltem a Szász János rendezte, Agota Kristof-műből született A nagy füzetben is. Mindennek jó néhány éve már. Ezért is lepett meg, amikor arról értesültem, hogy engem választottak meg Bitskey Tibor helyére a nemzet színészének. Tisztában vagyok ugyanis azzal, hogy az elismerést, amellyel most megtiszteltek, olyan kiváló művészek díjazására alapították, akik huzamosabb időt, mondjuk harminc évet egy színházban töltöttek. Leginkább a Nemzetiben. Én pedig három esztendőnél tovább sohasem bírtam ki egy helyen. Rendhagyó eset vagyok, hozzám ugyanis közelebb áll a film világa. Szeretem a csavargást, inkább életformám a vándorlás, mint az egy helyben maradás. Ha jó ajánlatot kaptam hajdanán, már mentem is.

– Mivel tudták megnyerni a rendezők, az igazgatók a váltásra?
– Ádám Tamás például Kecskemétre hívott annak idején, hogy játsszam el Az ügynök halála főszerepét. Örömmel mentem. Szeretem az amerikai drámairodalmat, ez pedig az egyik szerepálmom volt, mióta Tordy Gézával láttam egyszer. Azt sajnálom csak, hogy nem vették fel.

– Nem bántotta, hogy az utóbbi időben nem keresték?
– Miért bántott volna? Megbetegedtem, nem léptem fel, a lapoknak pedig nem volt miről írniuk velem kapcsolatban. Hát mit kérdezzenek? Különben is nem nagyon szeretek nyilatkozni. Darabokról, előadásokról főleg nem. Annak idején is azt mondtam: menjenek el, nézzék meg, írjanak róla kritikát!

– Budapesten született, itt élte gyerekkorát, itt tanult. Mi vitte a pályára?
– Budapesten születtem ugyan, de még Erdélyben, Torockón fogantam, onnan jöttek el a szüleim a negyvenes évek végén. Minden évben visszajártunk annak idején, egy nagynéném most is ott él. A kisképzőbe jelentkeztem, de nem vettek föl, így kerültem a Széchenyi-reálgimnáziumba. Szombatonként – akkor még hat napig tanítottak – olykor átlógtunk a szomszédos Fradi-pályára. Nem fenyegetett a veszély, hogy egy Gauss vagy egy Bolyai válik belőlem. Az iskolai ünnepeken rendszeresen szavaltam, de a színjátszó szakkörön dőlt el végül, hogy színész leszek. A szüleim is támogatták. A főiskolára nem vettek föl, de kitartottam a terveim mellett. Akkoriban már rendszeresen jártam az esti előadásokra.

– Van emlékezetes színházi élménye abból az időből?
– A Hamlet a Madách Színházból Gábor Miklóssal, Vámos László rendezésében. Többször megnéztem. Jó előadás volt, modern, európai hírű. Az angol szaklapok rendszeresen foglalkoztak vele, jártak is ide gyakran külföldről miatta.

– Nem vették föl a főiskolára. Mihez kezdett?
– Műanyagraktáros lettem Újpesten. Kifejezetten szerettem, jó munka volt, de az ott dolgozó iparosemberek miatt is, meg érdekelt a gyártási folyamat. Aztán újabb sikertelen felvételit követően beiratkoztam a Nemzeti Színház stúdiójába. Hatalmas tekintélyek közé csöppentem: Lukács Margit, Bessenyei, Kállai, Gobbi, Major, Sinkovits, Avar, Agárdy – hogy csak néhányukat említsem a teljesség igénye nélkül; s mindehhez járultak a hagyományként tovább élő szigorú, szinte etikettszerű szabályok. Ugyanakkor a nagyok nemcsak tartózkodóak, hanem kedvesek is tudtak lenni: Avar Pista például rendszeresen befizetett minket sörözni az esti előadás után. Aztán újabb kudarc ért a felvételin. Kecskemétre kerültem, ahová daliás fiatalembereket kerestek. Az igazgató, Radó Vili bácsi olyan volt, mintha atyánk lenne, felajánlotta, hogy „kinevel” minket, nem kell a főiskolára menni. Jó rendezők dolgoztak ott, például Udvaros Béla, de akkor indult a pályája Ruszt Józsefnek is. Mintha a Déryné korabeli vándorszínészet meghitt közegébe csöppentem volna. Sokat ugrattuk, zrikáltuk egymást, olykor előadás alatt is. A Nemzetiben ez elképzelhetetlen lett volna. Vili bácsi irodájából át lehetett sétálni az igazgatói páholyba. Néha szúrópróba-szerűen bekukkantott, rendesen viselkedünk-e a színpadon. Ha nem, jött a százforintos fizetéslevonás. A felvételi végül hatodszorra sikerült. Próbáltak Kecskeméten tartani, de abban az időben még annyira diplomafüggő volt a pálya, hogy jobbnak láttam, ha a főiskolát választom.

– Kik felvételiztették?
– Sokan voltak a bizottságban, így a két leendő osztályfőnök, Simon Zsuzsa és Kazimir Károly. Nem ők mondták ki azonban a döntő szót, hanem Radnóti Fifi néni, a költő felesége. A Hetedik eclogát szavaltam, tetszett neki. Mindezt később tudtam meg nagyszerű beszédtanárunktól, Montágh Imrétől. Ő mesélte azt is, hogy Simon Zsuzsa és Kazimir pénzfeldobással döntötte el, melyik osztályba kerüljek. Fej vagy írás alapon végül Simon Zsuzsa lett az osztályfőnököm, megszerettük egymást. Jó osztály volt, oda járt többek között Bordán Irén, Kánya Kata, Vitéz Laci, Blaskó Balázs. A diploma után visszahívtak a Nemzetibe, de Várkonyi Zoltán azt szerette volna, ha hozzá, a Vígbe kerülök. Bár vonzott a lehetőség, az előbbit választottam: arra hivatkoztak, hogy ők neveltek annak idején. Meggyőztek.

– Aztán mégis hamar megvált a Nemzeti Színháztól. Miért?
– Nem szerepeltettek. Amikor a hatodik előadás próbatábláján sem láttam a nevem, elhatároztam, hogy felállok. Kecskemétre is hívtak. A Nemzeti Színházban minden eszközt bevetettek, hogy maradásra bírjanak, a kérleléstől a fenyegetésen át a leitatásig. Inkább mentem Kecskemétre már az évad végén. Szurdi Miklós a Minden jó, ha vége jót rendezte, Parolles-t alakítottam. Fontos szerep volt, itt szerzett tapasztalataimat kamatoztathattam később, már a Várszínházban a Vízkeresztben Malvolióként.

– Mik voltak a legkedvesebb szerepei?
– Az Oszlopos Simeon Kis Jánosa Gábor Miklós rendezésében; szintén ő vitte színre Füst Milán IV. Henrikjét, de szerettem a Valló Péter rendezte Koldusoperát is, vagy a Konferanszié szerepét a Kabaréban. A legkatartikusabb élmény egy Lengyel Menyhért-mű, Az árny volt a Radnótiban. Jordán Tamás helyére ugrottam be, két nap alatt tanultam meg a szöveget. Mélyen érintett. Kellettek mindehhez a nagy színészi minták is. Gábor Miklóshoz szinte atya-fiúi viszony fűzött. Nagyon szerettem a feleségét, Vass Évát is.

– Említette, hogy a film közelebb állt az egyéniségéhez. Miért?
– Közvetlenebb, lazább műfaj. Nem kronologikusan forgatunk, hanem ahogy a helyszín, illetve az időjárás diktálja. Folyamatosan utazunk, amit amúgy is nagyon szeretek: vonzó perspektíva állandóan új településeket, vidékeket megismerni. A film természetéből adódóan maradandóbb, jóval több helyre jut el, nagyobb hatásfokú tehát. Fontos, hogy egészen más a játékmód. Nagy színházakban nem játszottam igazán szívesen. Azt éreztem, hogy valahol a tizedik sor környékétől már nem hatok, elsősorban a hangom miatt. Küszködtem azzal, hogy a nagy tér szabta akusztikus viszonyoknak megfeleljek, s közben a hitelességemet is megőrizzem. Jobban szeretem a kamaraszínpadokat.

– Legendás filmekben játszott a Falfúrótól az Eldorádón, a Mephistón át a Roncsfilmig. Milyen jelentős pillanatokra emlékszik?
– Szinte mindegyik filmemet szerettem. A hetvenes években a Szabadíts meg a gonosztól című moziban katonát alakítottam. Egy este leugrottam a debreceni színházba előadást nézni. A visszafelé jövő vonatot sajnos lekéstem, miattam állt a forgatás másnap egész délelőtt. Nagy tanulság volt. Az amúgy aranyszívű rendezőtől, Sándor Páltól is kaptam a képemre rendesen, Garas Dezső pedig félrehívott: „Hosszú pálya áll előtted, jól indulsz, éppen ezért ne csinálj ilyeneket! Híre menne, hogy megbízhatatlan vagy” – mondta a jó tanácsot. Megfogadtam. Mit mondjak még hirtelen? Említette a Mephistót. Szabó István rendkívül akkurátus rendező. A Bizalom és a Mephisto felvételei óraműpontossággal haladtak. Patikamérlegen adagolja, mi legyen aztán a kész alkotásban. A középút Szász János. Nagyon precíz, de igen gyakran kelti azt a benyomást, mintha az ötlet a helyszínen jutna az eszébe. Igaz, pillanatok alatt tud váltani. Ha a színészi játékról van szó, olyan éles a szeme, mint a sólyomnak. Másodpercek alatt észreveszi, ha a kamera előtt egy-egy gesztus, mondat nem őszinte, hiteles. Éppen ezért olykor tízszer, hússzor is felveszünk jeleneteket. Szomjas Györgyöt pedig azért szeretem, mert nyitott mindenre, örül azoknak a gegeknek, amelyek a színészeknek jutnak az eszükbe. Ha túlzás, legfeljebb kivágják. Jó volt az Eldorádó forgatása is Bereményi Gézával, Eperjes Károllyal, azaz Szamócával, ahogy színészberkekben nevezik. Sokszor voltunk partnerek, félszavakból, mozdulatokból megértettük egymást, barátok lettünk, egy hullámhosszon voltunk a kamera előtt is. Ő vitt el életem első disznóölésére a falujába, Hegykőre. Cudar tél volt, éppen az Optimistákat forgattuk Dömölky Jánossal, éjjel egykor indultunk Trabanttal. Amikor hajnali négy-öt körül megérkeztünk, már szinte minden udvaron üvöltöttek a malacok. Szami másnap trojkát bérelt, azzal mentünk be a havas Sopronba. Nagy idők voltak. Most sajnos egyelőre nem tudok játszani. Büszke vagyok a fiamra, s az ő teljesítménye elégtétellel tölt el. Színésznek készült, tehetséges, most zenésznek is az.

– Van-e, amit Andorai Péter manapság szívesen eljátszana?
– Konkrét szerepálmom nincs, de örömmel állnék újra a színpadra vagy a felvevőgép elé. Remélem, jobban leszek hamarosan, kezeléseket kapok, alakulnak a dolgok. Tapasztalt emberként fellépni bizonyos szempontból nehezebb feladat, mint pályakezdőként vagy fiatalként. Minden szerep külön talány, megfejtendő rejtvény az én koromban. Nem akarom misztifikálni persze, de végeredményben mindegyikhez szükséges a magamon végzett analízis, ha úgy tetszik, viviszekció. Kiindulópontul a szerepben meglévő, az enyémhez hasonló vagy majdnem azonos karaktervonások szolgálnak. Ha érzem, hogy a lényeg megvan, már ki lehet bontani a figurát. Jobban körüljárom a megjelenítendő alakot, mint fiatalabb koromban. Ettől talányos annyira a szerep. Több évtizedes tapasztalattal a hátam mögött arra is felfigyelek egy szövegben, ami mellett korábban simán elmentem. Úgy érzem, ma is jók az ösztöneim a mélység felfejtéséhez. A fizikai állapotom az egyetlen visszatartó erő. Hiányzik viszont a színpad, az öltöző szaga. A hit megmaradt. A hit a visszatérésben. Ha felépülök, örömmel várom a feladatokat.

További tartalmas és izgalmas olvasnivalók a Magyar Nemzet szombati Magazinjában, amely vasárnap estig megvásárolható az újságárusoknál.