Keserves úton kapaszkodunk föl a meredek hegyoldalban, csetlünk-botlunk a fenyőfák gyökereiben, de nincs kétségünk, hogy megéri az erőfeszítés. Az Erdélyi-középhegység egyik legkülönlegesebb látványosságához, az aranyosfői jégbarlanghoz igyekszünk. Amikor kibukkanunk az erdőből, a barlang szakadékba vesző szájánál valóban váratlan látványban van részünk: a kis fakunyhóról földet seprő, hatalmas román zászló lóg, alatta román nemzeti színekre festett padon fújhatja ki magát a kiránduló. De aki szeretné még mélyebben magába szippantani a román nemzeti szellemet, néhány völggyel arrébb, a Funtineli-tetőn megteheti a „hős” Avram Iancu keresztjénél, ahol kék-sárga-piros kukák szolgálják az áhítatos látogatókat. Hogy ne is említsük azt a jóval diszkrétebb nemzetiszínű szemetesládát, amely odalent, az Ompoly folyó partján, a Iancu szabadcsapatai által legyilkolt zalatnai polgárok jelöletlen tömegsírján díszeleg.
Az év minden napja zászlóünnep Erdélyben. Trikolóros szemetesek, lámpavasak, padok és buszmegállók emlékeztetik a történelemben esetleg elkalandozókat, hogy kinek a földjén, kinek a territóriumán is járnak. És persze az ortodox templomok hagymakupolái, amelyek éppolyan megfékezhetetlenül szaporodnak, mint az egyik legbarbárabb etnikai tisztogatásért felelős Avram Iancu szobrai a városok főterén. Úgy tűnik, ma már a székelyföldi magyar képviselők sem tudnak meglenni a magyar civilek ezreit elpusztító történelmi alak nélkül: a napokban Kovászna önkormányzatának RMDSZ-es tagjai is – két kivétellel – megszavazták a pénzügyi támogatást a térplasztikának. „Mintha a zsidók Hitler-szobor állítását támogatnák” – vélekednek a derék városatyák döntéséről egyesek, hozzátéve, hogy Iancu magyar áldozatainak a legtöbb helyen a mai napig nincs emlékhelyük. És hogy bezzeg a románok Nagyváradon nem engedték meg a városalapító Szent László szobrának felállítását
Adok-kapok.
Így áll ma is a „közös” erdélyi múltértelmezés, a román–magyar korrobori, amely sokkal inkább emlékeztet pofozkodásra, de leginkább szakadatlan és rutinszerű erőszakolásra, mint szerelmi táncra. Meg kell hát becsülni azokat a román szakembereket, akik igyekeznek felzárkózni ama európai történetírási módihoz, amely szerint a történelemről inkább a szikár tények, semmint a vágyak alapján illendő írnunk és töprengenünk. Lucian Boia bukaresti történész egyike a kevés román mítoszkritikusnak, aki úgy véli, a görcsös mítoszgyártáson alapuló román történelemszemlélet összezavarja a románság történeti ítélőképességét, és elhomályosítja józanságát. Könyvei megjelenését vad viták kísérik hazájában, a dákoromán eredethez és Erdély ősi jogához szoktatott hangadók meg vannak győződve arról, hogy Boia hazaáruló és magyarbérenc, aki koholmányaival „szájba rúgta Romániát”.