Aki szájba rúgta Romániát

Lucian Boia bukaresti történész egyike a kevés román mítoszkritikusnak, új könyvében cafatokra tépi Erdély román gyökereinek hitvilágát.

A nemzetiszínű kukák országában nyilván nem kellemesek a fülnek az efféle mondatok: „a románoknak nincs tisztességkultúrájuk, ellentétben a szomszédokkal, a magyarokkal, lengyelekkel, még a balkáni népekkel is. A románoknak kompromisszumkultúrájuk van. [ ] A becsület fogalmának hiánya (hogy ne túlozzak: ritkasága) a túlélés ára” (Miért más Románia? Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2013). Vagy éppen az a fejtegetése, amely szerint Románia szavahihetősége alaposan megkopott huszadik századi történelme során: 1914-ben a Monarchia és Németország szövetségese volt, 1916-ban hadat üzent nekik, 1918-ban különbékét kötött velük, majd hamarosan megint szembeszegült velük; a két háború között Angliával és Franciaországgal szövetkezett, 1941-ben mégis a németek oldalán lépett a második világháborúba, hogy 1944-ben ismét szövetségesei ellen forduljon. „Lengyelország vagy Magyarország jóval kockázatosabb politikát folytatott, és több ízben is megfizetett érte. Éppen ezért hitelesebbek, mint Románia, és nagyobb tiszteletnek is örvendenek” (Miért más Románia?).

Lucian Boia hasonló forradalmi hevülettel vág bele a nagy háború „egymásnak feszülő igazságainak” taglalásába új könyvében (Vesztesek és győztesek. Cser Kiadó, Budapest, 2015). Nem kisebb célt tűz maga elé, mint az első világégés újraértelmezését. A román olvasók számára kétségtelenül új értelmet kapnak a honi történelem bizonyos fejezetei, és valószínűleg sokan ugyanazzal a dühvel és értetlenséggel kezelik a román háborús szerepvállalásnak, Erdély történelmi hovatartozásának és a versailles-i békerendszer problémáinak elemzését, mint Boia korábbi mítoszdöntögető munkáit.

És a magyar olvasók?

Tagadhatatlan, hogy mi is meglepett figyelemmel olvassuk, amikor a történész cafatokra tépi Erdély román gyökereinek hitvilágát. Kijelenti, hogy Erdély soha nem tartozott román állami keretekhez, mindig is Magyarország része volt, és bár a románok hivatkozhatnak etnikai érvekre, történelmi jogra nem. Mint írja: „Vádolhatták a magyarokat azzal, hogy elnyomták és diszkriminálták a románokat, de nem vádolhatták őket azzal, hogy Erdélyt valaha is tőlük »rabolták volna el«.” Boia továbbá kételkedik abban, hogy a hatvanszázalékos analfabetizmussal küszködő, nyolcvan százalékában paraszti románság „évszázados álma” valósult meg akkor, amikor 1916-ban Románia hadba lépett a központi hatalmak ellen, hogy végre „felszabadítsa” a magyar elnyomás alatt szenvedő erdélyi testvéreket. Mint ahogy abban is, hogy az „erdélyi testvérek” valóban szerettek volna „felszabadulni” és Romániához csatlakozni, hiszen sűrű iskolahálózatot tarthattak fenn, egyházaik kitűnően szervezettek voltak, változatos és kemény hangú sajtó adhatott hangot követeléseiknek, szoros kapcsolatot ápolhattak Romániával. „Minden jogos kritika ellenére Magyarország jogállam volt, alkotmányos és parlamentáris” – ismeri el a történész, rendíthetetlenül szembemenetelve a mai napig eleven román alapelvvel, amely szerint Erdély román történelme a rabszolgaság és a hun rombolás históriája. E rettenetes földön azért kellett fából építeni a románság templomait, hogy sebtében szét lehessen szedni, majd másutt újra összerakni, ha jöttek a gyújtogató magyar hordák

Meglepődésünk azonban kissé csillapodik a legkényesebb kérdést taglaló fejezetnél. A világháborút lezáró békerendszer – ez persze cáfolhatatlan –, legyen „akár jó, akár rossz [ ], a mai Európa keresztlevele”. Ebben a fejezetben Boia óvatos tánclépéseket tesz annak érdekében, hogy magyarázatot adjon a területgyarapodást követő nemzeti arculatváltásra, hogy finoman fogalmazzunk – azazhogy az egykor román, magyar és német jellegzetességeket felmutató térség mára csaknem egyöntetűen román lett – leszámítva a Székelyföldet, amely továbbra is „kezelhetetlennek” bizonyul. Ám a minden jogrenddel szembemenő, erőszakos románosítás csak szemérmes eufemizmusként jelenik meg. A történész megértő Ausztria és a Szudéta-vidék németségével kapcsolatban, amelynek a háború után nem adták meg a nemzeti önrendelkezés jogát, ám úgy véli, Ausztria–Magyarország földarabolása már csak a tények szentesítése volt. A nyelvet nem fogadja el a nemzet meghatározásának kritériumaként – miért is tenné, hiszen bajban lenne a Kárpátokon túli csángókkal (is) –, és határozottan állítja, hogy akárhol húzták volna meg a határokat, „nemzetileg homogén területeket nem lehetett volna kijelölni”.

Jóllehet azért túlzásnak tartotta volna Nagy-Romániát kiterjeszteni a túlságosan magyar Tisza vonaláig.

Egyszóval az egyik magyar szem sír, a másik nevet Boia új könyvének lapozgatásakor. Éppen úgy, mint amikor az ember ellátogat a Kárpátok között, az Ojtozi-szorosnál megbúvó kis katonatemetőbe. 1916-ban itt, Sósmezőnél igyekeztek megállítani a betörő románokat a magyarok és a németek. A sírkert a felületes szemlélő számára ma román trikolóros emlékhely, a kapunál román nyelvű felirat hirdeti, hogy azok nyugszanak itt, akik 1916 és 1919 között a nemzet egyesítéséért áldozták életüket. De mit szólnának mindehhez azok a magyar és német katonák, akiknek a sírkeresztjükről levésték az eredeti nevet, hogy románnal helyettesítsék?

Egyetértünk Eminescuval: annyi itt az idegenség.

További tartalmas és izgalmas olvasnivalók a Magyar Nemzet szombati Magazinjában, amely vasárnap estig megvásárolható az újságárusoknál.