Keserves úton kapaszkodunk föl a meredek hegyoldalban, csetlünk-botlunk a fenyőfák gyökereiben, de nincs kétségünk, hogy megéri az erőfeszítés. Az Erdélyi-középhegység egyik legkülönlegesebb látványosságához, az aranyosfői jégbarlanghoz igyekszünk. Amikor kibukkanunk az erdőből, a barlang szakadékba vesző szájánál valóban váratlan látványban van részünk: a kis fakunyhóról földet seprő, hatalmas román zászló lóg, alatta román nemzeti színekre festett padon fújhatja ki magát a kiránduló. De aki szeretné még mélyebben magába szippantani a román nemzeti szellemet, néhány völggyel arrébb, a Funtineli-tetőn megteheti a „hős” Avram Iancu keresztjénél, ahol kék-sárga-piros kukák szolgálják az áhítatos látogatókat. Hogy ne is említsük azt a jóval diszkrétebb nemzetiszínű szemetesládát, amely odalent, az Ompoly folyó partján, a Iancu szabadcsapatai által legyilkolt zalatnai polgárok jelöletlen tömegsírján díszeleg.
Az év minden napja zászlóünnep Erdélyben. Trikolóros szemetesek, lámpavasak, padok és buszmegállók emlékeztetik a történelemben esetleg elkalandozókat, hogy kinek a földjén, kinek a territóriumán is járnak. És persze az ortodox templomok hagymakupolái, amelyek éppolyan megfékezhetetlenül szaporodnak, mint az egyik legbarbárabb etnikai tisztogatásért felelős Avram Iancu szobrai a városok főterén. Úgy tűnik, ma már a székelyföldi magyar képviselők sem tudnak meglenni a magyar civilek ezreit elpusztító történelmi alak nélkül: a napokban Kovászna önkormányzatának RMDSZ-es tagjai is – két kivétellel – megszavazták a pénzügyi támogatást a térplasztikának. „Mintha a zsidók Hitler-szobor állítását támogatnák” – vélekednek a derék városatyák döntéséről egyesek, hozzátéve, hogy Iancu magyar áldozatainak a legtöbb helyen a mai napig nincs emlékhelyük. És hogy bezzeg a románok Nagyváradon nem engedték meg a városalapító Szent László szobrának felállítását
Adok-kapok.
Így áll ma is a „közös” erdélyi múltértelmezés, a román–magyar korrobori, amely sokkal inkább emlékeztet pofozkodásra, de leginkább szakadatlan és rutinszerű erőszakolásra, mint szerelmi táncra. Meg kell hát becsülni azokat a román szakembereket, akik igyekeznek felzárkózni ama európai történetírási módihoz, amely szerint a történelemről inkább a szikár tények, semmint a vágyak alapján illendő írnunk és töprengenünk. Lucian Boia bukaresti történész egyike a kevés román mítoszkritikusnak, aki úgy véli, a görcsös mítoszgyártáson alapuló román történelemszemlélet összezavarja a románság történeti ítélőképességét, és elhomályosítja józanságát. Könyvei megjelenését vad viták kísérik hazájában, a dákoromán eredethez és Erdély ősi jogához szoktatott hangadók meg vannak győződve arról, hogy Boia hazaáruló és magyarbérenc, aki koholmányaival „szájba rúgta Romániát”.
A nemzetiszínű kukák országában nyilván nem kellemesek a fülnek az efféle mondatok: „a románoknak nincs tisztességkultúrájuk, ellentétben a szomszédokkal, a magyarokkal, lengyelekkel, még a balkáni népekkel is. A románoknak kompromisszumkultúrájuk van. [ ] A becsület fogalmának hiánya (hogy ne túlozzak: ritkasága) a túlélés ára” (Miért más Románia? Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2013). Vagy éppen az a fejtegetése, amely szerint Románia szavahihetősége alaposan megkopott huszadik századi történelme során: 1914-ben a Monarchia és Németország szövetségese volt, 1916-ban hadat üzent nekik, 1918-ban különbékét kötött velük, majd hamarosan megint szembeszegült velük; a két háború között Angliával és Franciaországgal szövetkezett, 1941-ben mégis a németek oldalán lépett a második világháborúba, hogy 1944-ben ismét szövetségesei ellen forduljon. „Lengyelország vagy Magyarország jóval kockázatosabb politikát folytatott, és több ízben is megfizetett érte. Éppen ezért hitelesebbek, mint Románia, és nagyobb tiszteletnek is örvendenek” (Miért más Románia?).
Lucian Boia hasonló forradalmi hevülettel vág bele a nagy háború „egymásnak feszülő igazságainak” taglalásába új könyvében (Vesztesek és győztesek. Cser Kiadó, Budapest, 2015). Nem kisebb célt tűz maga elé, mint az első világégés újraértelmezését. A román olvasók számára kétségtelenül új értelmet kapnak a honi történelem bizonyos fejezetei, és valószínűleg sokan ugyanazzal a dühvel és értetlenséggel kezelik a román háborús szerepvállalásnak, Erdély történelmi hovatartozásának és a versailles-i békerendszer problémáinak elemzését, mint Boia korábbi mítoszdöntögető munkáit.
És a magyar olvasók?
Tagadhatatlan, hogy mi is meglepett figyelemmel olvassuk, amikor a történész cafatokra tépi Erdély román gyökereinek hitvilágát. Kijelenti, hogy Erdély soha nem tartozott román állami keretekhez, mindig is Magyarország része volt, és bár a románok hivatkozhatnak etnikai érvekre, történelmi jogra nem. Mint írja: „Vádolhatták a magyarokat azzal, hogy elnyomták és diszkriminálták a románokat, de nem vádolhatták őket azzal, hogy Erdélyt valaha is tőlük »rabolták volna el«.” Boia továbbá kételkedik abban, hogy a hatvanszázalékos analfabetizmussal küszködő, nyolcvan százalékában paraszti románság „évszázados álma” valósult meg akkor, amikor 1916-ban Románia hadba lépett a központi hatalmak ellen, hogy végre „felszabadítsa” a magyar elnyomás alatt szenvedő erdélyi testvéreket. Mint ahogy abban is, hogy az „erdélyi testvérek” valóban szerettek volna „felszabadulni” és Romániához csatlakozni, hiszen sűrű iskolahálózatot tarthattak fenn, egyházaik kitűnően szervezettek voltak, változatos és kemény hangú sajtó adhatott hangot követeléseiknek, szoros kapcsolatot ápolhattak Romániával. „Minden jogos kritika ellenére Magyarország jogállam volt, alkotmányos és parlamentáris” – ismeri el a történész, rendíthetetlenül szembemenetelve a mai napig eleven román alapelvvel, amely szerint Erdély román történelme a rabszolgaság és a hun rombolás históriája. E rettenetes földön azért kellett fából építeni a románság templomait, hogy sebtében szét lehessen szedni, majd másutt újra összerakni, ha jöttek a gyújtogató magyar hordák
Meglepődésünk azonban kissé csillapodik a legkényesebb kérdést taglaló fejezetnél. A világháborút lezáró békerendszer – ez persze cáfolhatatlan –, legyen „akár jó, akár rossz [ ], a mai Európa keresztlevele”. Ebben a fejezetben Boia óvatos tánclépéseket tesz annak érdekében, hogy magyarázatot adjon a területgyarapodást követő nemzeti arculatváltásra, hogy finoman fogalmazzunk – azazhogy az egykor román, magyar és német jellegzetességeket felmutató térség mára csaknem egyöntetűen román lett – leszámítva a Székelyföldet, amely továbbra is „kezelhetetlennek” bizonyul. Ám a minden jogrenddel szembemenő, erőszakos románosítás csak szemérmes eufemizmusként jelenik meg. A történész megértő Ausztria és a Szudéta-vidék németségével kapcsolatban, amelynek a háború után nem adták meg a nemzeti önrendelkezés jogát, ám úgy véli, Ausztria–Magyarország földarabolása már csak a tények szentesítése volt. A nyelvet nem fogadja el a nemzet meghatározásának kritériumaként – miért is tenné, hiszen bajban lenne a Kárpátokon túli csángókkal (is) –, és határozottan állítja, hogy akárhol húzták volna meg a határokat, „nemzetileg homogén területeket nem lehetett volna kijelölni”.
Jóllehet azért túlzásnak tartotta volna Nagy-Romániát kiterjeszteni a túlságosan magyar Tisza vonaláig.
Egyszóval az egyik magyar szem sír, a másik nevet Boia új könyvének lapozgatásakor. Éppen úgy, mint amikor az ember ellátogat a Kárpátok között, az Ojtozi-szorosnál megbúvó kis katonatemetőbe. 1916-ban itt, Sósmezőnél igyekeztek megállítani a betörő románokat a magyarok és a németek. A sírkert a felületes szemlélő számára ma román trikolóros emlékhely, a kapunál román nyelvű felirat hirdeti, hogy azok nyugszanak itt, akik 1916 és 1919 között a nemzet egyesítéséért áldozták életüket. De mit szólnának mindehhez azok a magyar és német katonák, akiknek a sírkeresztjükről levésték az eredeti nevet, hogy románnal helyettesítsék?
Egyetértünk Eminescuval: annyi itt az idegenség.
További tartalmas és izgalmas olvasnivalók a Magyar Nemzet szombati Magazinjában, amely vasárnap estig megvásárolható az újságárusoknál.
