Azbeszt: a „magyar Csernobil”

Fiatal édesanyák és apák halnak meg, rengetegen betegek. Az egykori eternitgyárak környékén nem is találkozunk olyan emberrel, aki ne lenne érintett.

„Mielőtt beállítanának egy újabb pofátlan ajánlattal, kérem, gondolja át pontosan, mennyit ér a gerince, Mr. Walker!”
(Részlet az Erin Brockovich – Zűrös természet című filmből)

Másfél évtizede történhetett, talán kicsit régebben, hogy elnyelt a föld néhány gyereket az Óvoda utca melletti kis mezőn. Pontosabban belezuhantak egy lyukba, onnan kiabáltak segítségért. Végül a közelben lakó Hajós János úr hallotta meg jajveszékelésüket, s intézkedett a kimentésükről. A főút túlsó felén áll az egykori eternitgyár, mint kiderült, az üregben az onnan származó törmeléket halmozták fel, ezekre zuhantak rá a kölykök. Komolyabb fizikai bajuk nem esett, az eltelt bő másfél évtized mégis kevés ahhoz, hogy megnyugodhassanak. Az azbeszt apró darabkáit rengetegen belélegezhették itt, Nyergesújfaluban s szerte az országban, a beékelődött részecskék tíz-negyven év lappangás után válthatnak ki súlyos, gyógyíthatatlan betegséget.

Magyarországon összesen 100-200 millió négyzetméternyi tetőt fedtek be azbesztpalával. Emellett több 100 ezer négyzetméternyi szórt azbeszt felület is van: ennek 15 százaléka cement, 85 százaléka azbeszt, így sokkal veszélyesebb, mint az arányaiban lényegesen kevesebb azbesztet tartalmazó pala. A veszélyes anyag okozta daganat 20-30 évig csöndben lappang.

Félpályás útlezárással tüntetett hétfőn egy tucat civil a Várpalotával egybeépült Inotán, a településre szállítandó több mint 26 ezer tonna, azbeszttartalmú hulladék ellen. A demonstráció után feszült hangulatú lakossági fórumot tartottak a várban. Tiltakozásuk végül célt ért.

Hajós úr szerencsés, az egykori bányász nem betegedett meg, nem úgy felesége, aki hosszú ideje küzd a kórral. Harmincöt évet húzott le az asszony a gyárban, mostanra egyre erőteljesebben fullad, köhög, képtelen elhagyni otthonát. Már nem kezelik.
Mezotelióma. Mellhártyarák. „Népbetegség” Nyergesújfaluban és Selypen, a hazai azbesztipar valamikori fellegváraiban, de elszórtan bárhol az országban előfordulhat. Az Egészségügyi Világszervezet, a WHO szerint az emberi szervezetbe jutott azbesztdarabkák 2030-ig 300 ezer ember életét fogják követelni csak Európában.
Mihelik Magdolna nyergesújfalui polgármester emlékszik, gyerekkorában a város több pontján halomban állt az illegálisan lerakott azbesztes hulladék, ő pedig társaival az eternitgyárból hozott szürke homokban játszott. Akkor még az ipar áldásként tekintett az anyagra, amelyet virágedény-készítéstől szigetelésig, tetőfedéstől kocsibejárók burkolásáig igen széles körben alkalmaztak.

– Tragédia, ami itt történt, az eternites lakótelepen egyes tömbökben minden családban megbetegedett valaki. Néhányan próbáltak pereskedni, de a többség feladta, az elhunytak hozzátartozói sem járnak bíróságra, nem látják értelmét, s nem is érzik magukban az erőt – mondja a városvezető. Pedig a temető önmagában elég bizonyíték lehet arra, hogy valami nagyon nagy baj történt itt. A fejfákon, sírköveken negyven-ötven évesen meghalt emberek neve sorakozik.

Nyergesújfaluban már nincs szennyezőanyag-kibocsátás, 1994-ben a gyár akkori osztrák tulajdonosa áttért az azbesztmentes palák gyártására, a veszélyes hulladékot eltüntették. Egy részét konkrétan beásták a földbe, a Duna mentén. Más kérdés, hogy öt házból legalább hármat ma is régi eternitpala fed, hullámos változata több kertben feltűnik kerítésként. A Komárom-Esztergom megyei, 7500 lelkes kisváros ófalusi része egészen kellemes benyomást kelt, az épületek többsége ápolt, éppúgy, mint az udvarok, szép a természeti környezet, pár lépés csak a Duna. Az azbesztgyár emléke azonban máig sok lelki és fizikai fájdalmat okoz.

Körbejárjuk a központi településrészektől kijjebb eső „eternites” részt, ahol főként az egykori dolgozóknak épültek házak és mára igencsak lepusztult kis lakótelepi tömbök. Megfordulunk az Idom, Pala és Cső utcában, többekkel beszélgetésbe elegyedünk. Mindenkinek megvan a maga drámai története, de amikor rákérdezünk, hogy mégis miért nem lépnek, miért nem követelnek kárpótlást, vagy a drága, de valamelyest hatékony külföldi (svájci, amerikai) gyógykezelések támogatását, mindenki legyint. „Kicsik és gyengék vagyunk ehhez” – összegezhető a véleményük. A kilencvenes években többen kaptak némi pénzt a gyártól, fejenként úgy 200 ezer forintot, ám ennyiből még temetkezni sem lehetett, nemhogy gyógyulni.

Láthatóan nem hisz ugyanakkor a lehetetlenben Igyártó Gyöngyi ügyvéd, aki egy nyergesújfalui és hat selypi beteget képvisel. Ugyan nem poros amerikai kisvárosban, hanem a veresegyházi üzletház kifőzdéjében ülünk le beszélgetni, küzdelméről mégis egy ismert hollywoodi film jut eszembe. Erin Brockovich (akit Julia Roberts alakít a Zűrös természet című krimiben) egy ügyvédi iroda munkatársaként szakadatlanul küzd egy falu lakosainak igazáért, akiknek levegőjét, ivóvízét éveken át mérgezte egy gátlástalan nagyvállalat. A „kisemberek” pedig nem hitték, hogy az igazságszolgáltatás valaha az életben az ő oldalukra is állhat. A magánéleti problémákkal is küzdő, furfangos Brockovich energiát nem kímélve küzd a közösség igazáért, olykor igen érdes stílusban mondva ki véleményét.

Gyöngyi ugyan az amerikai filmhősnél sokkal halkabb szavú teremtés, de ez az ügy az ő esetében sem csak egy a sok közül, pláne nem a honoráriumról szól. (Igyártó Gyöngyi szerepelt már lapunkban, tavalyi cikkünkben is nyilatkozott. Farkas Adrienne: Per a porért. In: Magyar Nemzet Magazin, 2014. szeptember 27.) A gyilkos kór, a rák saját családját is sújtotta, s a szomorú emlékek is közrejátszottak abban, hogy úgy döntött, belevág a harcba. Így lett ügyfele, György Zsolt a magyar állam ellen indított azbesztper első felperese. A fiatalember a selypi eternitgyár közelében nőtt fel, családja most is a közelben él.

2013 nyarán diagnosztizálták azbeszt okozta daganatos betegségét, állapota ezután rohamosan romlott. Azt mondogatta, nem magáért, hanem családjáért s azért a sok-sok családért küzd, akiket utolért a „magyar Csernobil”. Utóbbi nem valamiféle szenzációhajhász újságírói fordulat, az érintettek körében bevett kifejezés ez a selypi és nyergesújfalui tragédiára. (Az eternitgyár központja üzemelt Nyergesújfaluban, a hírekben mostanában sokszor emlegetett selypi gyár ennek leányvállalata, majd jogutódja volt, ahol egészen a kétezres évek közepéig folyt a termelés.) A csernobili hasonlat nemhogy túlzás, valójában az azbeszt okozta megbetegedés kontinensszerte legalább egy nagyságrenddel több halálért felelős, mint a nukleáris katasztrófa. Zsolt tavaly december 11-én adta fel a küzdelmet. Harmincnyolc évet élt.

A Selyp környéki háziorvosok 37 azbesztes betegről tudnak, de ez biztosan csak töredéke a valós számnak. Igyártó Gyöngyi azt mondja, Hatvantól Zalaegerszegig, szerte az országból jelentkeztek már károsultak, bár tény, hogy a mezotelióma sokszorta nagyobb hányadban fordul elő a két egykori eternitüzem környékén.
Az ügyvédnő azt mondja, megjárta a földhivatalokat, elolvasott minden fellelhető cikket, jegyzőkönyvet az ügyben. Kétszázhetven doboznyi iratot gyűjtött össze, egy-egy doboz feldolgozása átlagosan két órát vesz igénybe, vagyis a háttérmunka rengeteg időt és energiát visz el. A gyárak közvetlen tulajdonosa a rendszerváltozás időszakáig az állam volt, amely jellemző módon félmillió forint törzstőkével létrehozott, majd nyomtalanul eltüntetett cégeknek értékesítette az üzemeket. (Az 1971-től működő selypi gyár 2004-ben zárt be, akkori tulajdonosa, az Etercem Kft. jogutód nélkül szűnt meg, majd az épületeket továbbadták.) Igyártó Gyöngyiék első körben a selypi központot 2013-ban szabálytalanul felrobbantó Selyp Invest Kft.-t is perelték, ám mivel a cég ellen végelszámolást kezdtek, a kereset fenntartásának nem volt értelme. Maradt az állam mint alperes.

Ha már robbantás és Csernobil! Emlékszem, amikor az 1986-os atomkatasztrófa 25. évfordulóján az ukrán belügy segítségével bejutottunk az erőmű máig lezárt térségébe, kísérőnk elmesélte, hogy a lakosok a robbanások hallatán az utcára sereglettek, onnan nézték, mi történik. Az egyik vashídon például többtucatnyian gyűltek össze Pripjaty város közelében, mert onnan rá lehetett látni az üzemre. A bámészkodók mindegyike halálos sugárdózist kapott. Két éve Selypen és térségében senki sem szólt, hogy a (szabálytalan) épületrobbantás miatt azbeszt kerülhet a levegőbe, a hevesi településen is százával álltak az emberek az utcán, figyelték, mi történik. Ők tíz-húsz év vagy ennél is több idő múltán tudhatják majd csak biztosan, hogy megbetegedtek-e, vagy sem. Történt mindez két esztendeje, Magyarországon.

Azbesztügyben ismét nagy a titkolózás idehaza. Azon talán már nem is csodálkozunk, hogy az érintett tárcák és hivatalok egymásra mutogatnak, ennél meglepőbb, hogy az orvosok, kórházak is inkább a hallgatást választják. Megkerestük a Nemzetgazdasági Minisztériumot és az Emberi Erőforrások Minisztériumát – hogy legyen nyoma, írásban tettünk fel több kérdést. Kíváncsiak voltunk például arra, kihez tartozik pontosan az állami szférán belül az azbesztmentesítés ügye, van-e tudomásuk arról, hogy betiltását követően is alkalmazták-e valahol az anyagot, tervezik-e támogatni a károsultakat, az áldozatok hozzátartozóit akár jogi segítséget nyújtva, akár anyagi értelemben.

Az azbeszt használatát az 1998-ban hatályba lépett rotterdami egyezménnyel tiltották be Európában, ám hazánk ehhez csak 2005-ben csatlakozott. (Az Európai Bizottság brüsszeli székházában például már 1991-ben megkezdték az azbesztmentesítést.) Megkérdeztük, mi volt az oka a késlekedésnek. Ezek a minisztériumok válaszra sem méltattak bennünket és az érintetteket. A Földművelésügyi Minisztérium (FM) tájékoztatásából kiderül, a tárca a 2014–2020-as finanszírozási időszak tervezésekor javasolták, hogy legyen pénz biztosítva az azbesztmentesítésre, végül azonban csak közvetett források kerültek be az „operatív programokba”. Két hivatkozott programra (környezet- és energiahatékonyság, valamint gazdaságfejlesztés) impozáns, összesen 370 milliárdos keret áll rendelkezésre, de az a tárca levele szerint csupán valószínűsíthető, hogy ebből jut majd az azbesztmentesítésre is.

Az FM álláspontja szerint különben a „sérülésmentes azbeszttartalmú anyagok általában (!) nem jelentenek egészségügyi kockázatot”, az ilyen tetőket megmunkálni, bontani azonban tilos.

Megkerestük a Magyar Nemzeti Vagyonkezelőt is, Igyártó Gyöngyi elmondása szerint ő az ügygazda, legalábbis a Fővárosi Törvényszék őt nevezte meg annak. A vagyonkezelő illetékes munkatársa, Keszegné Molnár Szabina kommunikációs menedzser visszahívott, s kérésemre írásban is elküldte, hogy: „A Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. a kártérítés kapcsán egyelőre nem tud érdemben nyilatkozni, tekintettel arra, hogy az ügyben bírósági eljárás van folyamatban. A levelében feltett további kérdések megválaszolásában az MNV Zrt. nem rendelkezik hatáskörrel.” Telefonon egyúttal a Pest Megyei Kormányhivatalhoz irányított a kommunikációs menedzser, lévén őt nevezték ki a selypi mentesítés felügyelőjének. Tarnai Richárd hivatalában arról tájékoztattak, ők csupán a mentesítési munkákhoz szükséges közbeszerzésekért és a feladat előírás szerinti elvégzésének biztosításáért felelősek, vagyis – s ez történetesen igaz is – átfogó azbesztkoncepcióval ők nem rendelkezhetnek, az állam helyett stratégiai kérdésekben nem dönthetnek. Pont.

Nyergesújfaluban egy középkorú úriember a polgármesteri hivatalban azt meséli, amikor családtagja 1993-ben megbetegedett, kórházi papírjaira már ráírták, hogy azbeszt okozta kórságban szenved. Ez, tette hozzá, a rendszerváltozás előtt nem volt jellemző, akkoriban titkolták, hogy a szocialista nagyüzemek egészségkárosító hatásúak lennének, a zárójelentésben sem szerepelhetett semmi, ami erre utal. Huszonöt évvel később az Országos Onkológiai Intézethez fordulunk információkért, s találunk is közlékeny orvost, ám nyilatkozattételi engedélyét a legfelsőbb szinten letiltják. Informátorunk név nélkül annyit elárul, hozzájuk évente körülbelül nyolcvan azbesztes beteg kerül. Megkeresünk egy szakmai berkekben ismert orvost a Bajcsy-Zsilinszky Kórházban, a Semmelweis Egyetemen és a Korányiban, de egyikük sem nyilatkozhat.

Annál szívesebben válaszol a Magyar Azbesztmentesítők Szövetségének elnöke. Borsody Gábor elszánt, jó beszédű ember, szavait hallgatva érződik, hogy mindent tud a témáról, amit csak lehet. Mindjárt a beszélgetés elején hangsúlyozza, hogy nem ítélhetünk el mindenkit, aki az azbeszt alkalmazását évtizedekkel ezelőtt előírta, hiszen – éppen a hosszú lappangási idő miatt – sokáig nem utalt semmi arra, hogy az anyag káros az egészségre. Vonattól repülőgépmotorig, iparban és lakótelepeken legalább 35 éven át előírásszerűen alkalmazták az anyagot. Nyilván más azbesztterhelést kapott az, aki a gyárakban dolgozott, a közelben élt, illetve az, aki csupán különböző mértékben felhasználta a gyilkos palát, szigetelőt. Németországban végzett vizsgálatok azt igazolták – fejti ki Borsody Gábor –, hogy egy négyzetméter palából átlagosan évente három gramm azbesztrost kerül a szabadba, ami a hazai viszonyokkal felszorozva a számot három-hatszáz tonnát jelent összesen.

Azbesztszennyezések nem csak Közép- és Kelet-Európában történtek, az eddigi talán legjelentősebb per Torinóban zajlik: háromezer beteg áll szemben az 1986-ban felszámolt gyár tulajdonosával, akit tömeges katasztrófa előidézéséért állítottak bíróság elé. Első fokon 18 év letöltendő büntetést kapott, de elévülés miatt tavaly év végén másodfokon ejtették az ügyet. Az ügyészség új eljárást indítványozott, a per elhúzódása a hazai tárgyalásokra nézve sem jó előjel.

A diagnózistól számítva egy év áll rendelkezésre, hogy a betegek bírósághoz forduljanak, a nyergesújfalui Farkas László egy nappal a határidő előtt lépett. Az alig több mint negyvenéves férfi sosem dolgozott a gyárban, csak a közelében nőtt fel. Mikrobiológus, családos ember, egy nagy gyógyszergyár kutatója, munkája miatt jelenleg Szlovéniában él. Terveztünk találkozót, de egészségi állapota miatt végül csak SMS-ben tudtunk érintkezni.

Kapcsolatba léptünk egy a szociális ellátórendszerben dolgozó nyergesújfalui férfival is, aki név nélkül azt mondta: a történtek után sokan tartanak attól, hogy a közeli lábatlani cementgyár bontása közben is a levegőbe juthatnak káros anyagok. Megnéztük a területet, a munkák valóban intenzíven zajlanak, a félig összedőlt, óriási épületek látványa nem mindennapi. A bontást egy helyi politikai vezető szerint itt már szakszerűen végzik, az azbeszttartalmú részek szétszedésekor például vízfüggönyt alkalmaztak. A járdán egy részt elkerítettek, a szalagokon „ASBEST” feliratú táblák láthatók, másutt a felirat: „Vigyázat, azbesztet tartalmaz – A belélegzett azbeszt veszélyes az egészségre – Tartsa be a biztonsági előírásokat!”

A szennyezés a fővárosban is sokak életét tette tönkre, illetve fogja megkeseríteni a következő évtizedekben. Az Angyalföldön állt egykori Láng Gépgyár munkásai között sok az áldozat, de veszélyben vannak azok is, akik a népligeti buszpályaudvar melletti volt laktanya bontásánál a környéken éltek, dolgoztak. A szerkesztőségünktől három perc sétányira állt, azbeszttel szennyezett épületet 2009-ben szakszerűtlenül bontották, a törmelékből hónapokon át fújta a szél a port.

Igyártó Gyöngyi ügyfeleivel: a selypi Paziczki Lászlóné Katalinnal, a férjét, Zsoltot elvesztő György-Sándor Judittal, Varga Józseffel, Valóczi Józseffel, Lakatos Eszter családjával és a nyergesújfalui származású Farkas Lászlóval hősiesen küzdenek, másokat is képviselve. Valódi áttörést az jelentene, ha politikai szintre lehetne emelni az ügyet, s a kormány, az állam éppúgy a károsultak mellé állna, mint tette azt a kolontári vörösiszap-katasztrófát követően.

Az érintett településeken a panelprogramhoz hasonló, illetve részben ahhoz kapcsolódó azbesztmentesítési programot sürgetnek, és szeretnék elérni, hogy kártalanítási alapot hozzanak létre. Az azbesztmentesítők csak Selyp térségében kétezerre becsülik a szennyezett házak számát, s mint kiderült, a gyár törmelékeinek elszállítása is várat magára; az inotaiak elutasították, hogy az ottani hulladékkezelőbe kerüljön az anyag. A fertőzött területeken lévő házak eladhatatlanok.

A sokszor bevillanó amerikai filmben Brockovich és ügyfelei nyertek. Halottaikat ugyan nem tudták visszahozni, de a kiperelt dollármilliók révén emberhez méltóbb körülményeket tudtak biztosítani az életben lévő károsultaknak. Idehaza, a magyar valóságban is történnie kellene valaminek. Kimegyünk a Duna-partra, nézzük, ahogy a szél odébb fújja a homokot.

További tartalmas és izgalmas olvasnivalók a Magyar Nemzet szombati Magazinjában, amely vasárnap estig megvásárolható az újságárusoknál.