Sétáltatni a botot

A tihanyi levendulafesztivál keretében hatodik alkalommal rendezték meg a Magyar Nordic Walking Akadémia országos találkozóját.

Reggel kilenc óra után pár perccel érkezünk meg a tihanyi Belső-tó partjára. Félkör alakban sátrak, középen – a tóparton – tágas terület, a szélén aprócska színpad. Halsütő, szörpárus, csecsebecsék, kézműves termékek, ehető virágok – utóbbiról önkéntelenül is Darvasi László nagyszerű regénye, a Virágzabálók jut eszünkbe.

Kevesen vannak egyelőre, így aztán könnyű megtalálni a Magyar Nordic Walking Akadémia sátrát: ahol az üres téren „kétbotos” emberek gyülekeznek, oda kell menni. Ősi rutinnal egy Mol-pólós férfit szólítunk meg, de kiderül, hogy nem ő az emberünk. Egy narancssárga polármellényes férfi felé int.

Galambos László és felesége, Betti szívélyesen fogad. László rögtön fel is ajánlja a saját botjait a túrához. Láthatóan egyébként mindenki ismer mindenkit; a köszönéseknek, váll-lapogatásoknak és a sűrűn röpködő keresztneveknek van valami szektás bukéjuk.

A nordic walking hivatalosan 1997 óta létezik, ekkor jegyezték be sportágként Finnországban, az Exel sportszergyártó és a Polar cég javaslatára. Maga a sport azonban nem a semmiből tűnt elő: már az 1930-as években is divat volt síbotokkal túrázni. A kezdeti úgynevezett alfatechnikát 2004-ben „forradalmasították”. Az alfatechnika annyit jelent, hogy a botot lépésenként a két láb közé szúrják le. Az új technika – a finn technika – szerint nincsen karhajlítás, a kéz kinyújtott állapotban marad, és hátrafelé is mozog, ezáltal kíméli a könyökízületet, és erősíti a hátizmot. A legújabb irányzat pedig a speed walking. Ezzel komoly terveik vannak a sportág képviselőinek.

Nem kisebb célt tűztek ki ugyanis maguk elé, mint hogy olimpiai sportággá teszik a nordic walkingot. A tervezett versenyszabályok még – finoman fogalmazva – kidolgozatlanok, és nem is nagyon tudjuk elképzelni, milyen kritériumok alapján lehetne pontozni ezt a fajta testmozgást.

Mindezt nem az ujjunkból szopjuk, és nem is a Google-ról. Galambos Lászlóból ömlik a szó. Megtudjuk, hogy a nordic walkingnak három szintje van: az egészségmegőrző, a klasszikus és a sport. Az elsőt alapvetően a nyugdíjas korosztály űzi, a másodikat az aktív életre vágyó harmincas-negyvenesek, a harmadikat – nevéből is eredően – a sportolók.

Közben Galambos László „időt kér”, és a mikrofonhoz szalad, „retró bemelegítésre” invitálja az összegyűlteket. Körülbelül harminc embert számolunk, fiatalok és idősek vegyesen. A hangfalakból elődörren a Rolling Stones (I Can’t Get No) Satisfactionjének nyitóakkordja, és a résztvevők – Galambos László mozdulatait követve – heves csípő- és botrázásba kezdenek. Van, aki unottan, kelletlen mozdulatokkal, van, aki átszellemülten melegít, már-már táncol. A közeli halsütőnél reggelizők értetlen arccal figyelik a jelenetet. A tornázók mögött éppen egy pónilovat terelnek le egy teherautóról. A tó felől egy család érkezik vissza a csónakázásból; a zene hallatán a férfi abbahagyja az evezést, és mosolyogva bólogat a ritmusra. Már a Stones miatt is megérte idelátogatni.

A zenés gimnasztika végére jó 45 főre duzzad a résztvevők száma. Galambos László kifinomult mozdulatait látva sejthető, hogy nem a nordic walkinggal kezdte a sportolást. A túra kezdetén mellészegődünk, és megtudjuk, hogy aerobikversenyző volt korábban. Tizenkét évvel ezelőtt Ausztriában járt, ekkor találkozott először a nordic walkinggal, amelyet végül ő honosított meg Magyarországon.

– Az pedig, hogy magukkal viszik a gyereket is, Ausztráliában nagy divat – mutat Galambos László a feleségemre, aki pár méterrel előttünk a kisebbik lányunkat cipeli a hátán hordozóban.
– Akkor most divatot teremtünk – mondom.
– A kezdők szerencséje.

Az első megálló egy aprócska levendulamező. Itt ismét a gimnasztikai gyakorlatoké a főszerep. Egy idős hölgy gumipapucsban toporog a csoport szélén. „Én csak egy csokor levendulát szedni indultam. Szabad innen?” Bizonytalanul vonogatjuk a vállunkat. A levendulásban dolgozó férfihoz fordulunk. Mint kiderül, a kicsi ültetvény a sajátja, ahogyan a föld is, amelyen állunk. Keserű arccal átmutat a szemközti domboldalon elterülő hatalmas „szedd magad!” levendulamezőre, ahol kétezer forintért juthat az ember papírtáskányi levendulához.

– Évtizedeken keresztül azon a területen gazdálkodtam – mondja a férfi. – Aztán 2012-ben a nemzeti park se szó, se beszéd megszüntette a bérleti szerződésemet, és most hatalmas pénzt kaszálnak a munkámból. Ez a föld viszont az enyém, innen az isten se üldözhet el.

Öt perc torna után haladunk tovább célunk, a csúcs-hegyi őslevendulás felé. Galambos László szerint az, aki tanult technika nélkül túrázik, csak „sétáltatja a botot”. Felvetésünkre, miszerint erősen üzletszaga van a nordic walkingnak, elismeri: „a sportszergyártók nagyon ráültek” a mozgalomra. (Egy alapbot öt-hat ezer forintba kerül.) Majd megkérdezi, mennyi az idő, és mikor megmondjuk, a homlokára csap.

– Elnézést, vissza kell mennem! Jön a miniszter, és át kell adnom neki
Itt megtorpan.
– A stafétát? – kérdezzük mosolyogva.
– Egy oklevelet – válaszolja nevetve, és elsiet.

Elvegyülünk a túrázók között. Mindenféléről folyik a szó: osztalékok, alaptőke, a gyerek nyári tábora, ebédtervek. Aztán megüti a fülünket egy beszélgetés. „A barátnőm, aki orvos és természetgyógyász, összeszedett egy ezoterikus klubban egy kamionsofőrt, akit úriembernek szólít, és mindenben aláveti magát neki. Pedig mondják a barátnőim, hogy totál sötét a fazon, csak behálózta Ágit.” Az utolsó emelkedőn baktatunk. Sokan csak húzzák maguk mögött a földön a botot. Ők még nem sajátították el tökéletesen a technikát.

Megérkezünk az úti célunkhoz. Szabad program. Egy klasszikus beszámolóban ilyenkor jön a kötelező mondat: „És előkerül az elemózsia.” De csak vizespalackok kerülnek elő.

A levendulát 1924-ben kezdték el telepíteni Tihanyban. A második világháború után megszűnt a levendulatermesztés. Az 1990-es évektől a Balaton-felvidéki Nemzeti Park magántermelőkkel összefogva próbálja feléleszteni a levendulakultúrát a félszigeten. A Csúcs-hegy oldalában még maradt egy ősi telepítésű rész. Kiválóan szemlélteti a társaság mentalitását, hogy senkinek eszébe sem jut szedni az őslevendulásból.
A látvány gyönyörű. Előttünk lilában pompázó mező, távolabb, a dombok hajlatai közt a Balaton arzénszínű tükre dereng. Az égen Vermeer delfti festményeire emlékeztető felhők szaladnak. A levendulás előterében egy pokrócon család ül néma csöndben, mozdulatlanul, mintha egy hiperrealista kép modelljei lennének. A kamasz lány felvetett fejjel bámul a semmibe.

Elindulunk visszafelé a Belső-tóhoz. Őszintén szólva bot nélkül jobban esik a séta. Kétségtelenül vannak pozitív aspektusai a nordic walkingnak, de összességében nem győzött meg minket. Az emberek célra és közösségre vágynak, és azt itt megkapják. Ez jó. Az összetartozást – a csoportszellemet – a külvilág felé szépen reprezentálja a bot. Más előnyét nem tapasztaljuk. Viszont az egész mozgalom tényleg a természet szeretetéről, az egészségről és a mozgásról szól, ami – minden üzletiessége dacára – támogatandó. Emellett nagyon nyitott a társaság, sokan eleve bot nélkül jöttek túrázni, és senki nem nézte ki őket.

Hat kilométer séta után, dél körül érkezünk vissza a levendulafesztiválra. Ekkor már hömpölyög a tömeg, az egész várost ellepik a parkoló autók. Megéheztünk, de a sütödék előtti sort nézve lehetetlennek tűnik ételhez jutni. Átmegyünk tehát Zánkára, ahol a Neked főztemre esik a választásunk. Nem csalódunk. És ez a legenyhébb fogalmazás.

További tartalmas és izgalmas olvasnivalók a Magyar Nemzet szombati Magazinjában, amely vasárnap estig megvásárolható az újságárusoknál.